Hajdú Sanyi.

Hazahoztad a családod,
aztán téged emelt haza,
Mert így él és él örökké,
az Apa, és a jó apa.

Látom, amint rám kacsintasz,
és nevetsz a felhők között;
„Van itt is köményes kolbász,
Székelyek, gyerekek, romák!
Kányádi-versek, barátok,
a rendszerekbe felfércelt
hazugságon túl és fölött.”

Látod, amit szem nem látott.
Tudtad köztünk is barátom,
hogy nem a rendszer a kincs
nem az érdek és hatalom,
megkísértő intézmények,
hanem pont a csetlő-botló,
dühítően szánni való,
frusztrálóan aljas-nemes,
megvezetett ember.

Ember.

A Menny kincse már az ember.
Az örökös,
Aki Jézusban lám,
fénybe is öltözött.

A kereszttel hol megálltál,
gyöngyök lettek a rögökből
Csaba, Sarkad, Doboz, Vésztő,
szájas romák, bús magyarok
Felsegített, jó haverok.

Eső voltál. Fentről jöttél,
termő földeket öntöztél.
A Nap visszahívott magához.
Pofon vágott a hiányod.

Azt gondoltam lesz még idő
megbeszélni, megérteni
amit tudtunk: A barátság
több mint rendszer, több, mint érdek.
Az időben csalódtam most.
Fáj és értetlenül nézek.

Már nem is számít, barátom!

Most ismersz mindent.
Nem számít más,
csak a valóság. Belátom.

Az igazság tebenned már
a szeretetbe öltözött.
A „most” lettél, örök „vagyok”.
Léptél, vetted a kalapod.

Úri lócsiszárok rád vert
sarát sebzett kéz törli le.
Ott nem metszheti széjjel
azt, ami összetartozik,
az érdek és a félelem.

Átléptél, mert Ő hívott,
az ajtón, ami kinyílott
előtted az életen…

Még jól hátba verjük egymást,
és hangosan nevetünk,
és esszük Tündi pacalját,
és újra veled leszek,
és te meg mivelünk!

Nézem a sorsod,
nézlek odaát,
úgy, ahogy csóró kisgyerek
nézheti a más fagyiját.