Szállj velem, még nem repültem senkivel!

Az 1 Móz.1. és Jn.1. között nagyon sok párhuzam található.
Mózes könyvében az első teremtő szó hogy “Legyen világosság!”
A Napot és az égitesteket csak a negyedik napon hozza létre. Így nyilvánvalóan nem a Nap fényéről, hanem másról van szó.
Aztán ezt a világosságot elválasztotta a sötétségtől.
János evangéliumában a világosságot a Logosszal, Isten szavával, az Élettel, a Messiással azonosítja az első fejezet.
A világosság tehát az Isten szava, a Logosz, a Messiás megfelelője is.
A Logosz, a Messiás, Jézus eljött a világba – folytatja János.
Benne volt a világban, általa lett a világ, a kozmosz, de az nem ismerte fel Őt.
Elválasztott volt a sötétségtől mindig, és fénylik a sötétségben.
A sötétség csak kihangsúlyozza lényét, de a sötétség nem képes felfogni, megérteni és legyőzni, feltartóztatni sem Őt, a világosságot, az emberek fényét, a Messiást, Jézust.
A kozmosz sötétsége pedig az, hogy nem ismeri fel a Teremtőjét, Megváltóját, azt, aki fenntartja a kozmosz létét.

Van tehát Istentől áttételek nélkül származó világosság.
A hivőkben ez belül a szív világossága, fénye pedig maga az Úr.
Az Újszövetség ezt a fényt meg is nevezi. A szívünk fénye, világossága Jézus Krisztus.

Ám van ember alkotta fényforrás kívül; mécses, villanyvilágítás. Ha elhisszük, hogy az ember alkotta fényforrás a szív világossága, eltévedünk a személyes életünk útjain.
A vallás fényei ezek:
“Hogyan legyél jó hívő? Mi a te utad az Úrban?”
Receptek, rendszerek, szabályok, elvárások, emberi, gyülekezeti, felekezeti szokások, nagy emberek, tanítások, veretes tradiciók.
Megbízható, jó kereszténnyé, erkölcsös jó emberré lehetsz a mesterséges világításban, fényben, ám a saját személyes utadat nem találod meg, hiába szereted Jézust.
Mert a mesterséges fényt belül az Isten gyújtotta világossággal és az Úr akaratával kevered.

Babilonnak nevezi ezt a sötétség inspirálta, ember létrehozta és szabályokon, elvárásokon, rendszereken intézményeken és nem Jézus személyén alapuló vallást és szisztémát a Biblia.
Ennek a Bibliához közel álló, vagy az evangéliumot is hirdető része tehát ugyanúgy viszonyul Jézushoz mint a világ, a kozmosz.
Ott van, köztük van Jézus, de igazából nem ismeri fel az Ő aktuális szavát.
Az egyes hívők pedig többnyire igazodnak, mintákat, módszereket tekintélyeket követnek és így a bennük lévő fény nem tudja személyes útjukat bevilágítani.
Nem nőnek fel.
A komfortzóna, a szabályok elvárások rácsainak biztonságában élik meg hitüket.
A mesterséges fény biztonságot ad. Ám egyszer kialszanak a mesterséges fények és csak a belső világosság fénye tud majd a sötétségben eligazítani.
A bolond szüzek erre nem gondoltak. Volt lámpásuk, de nem godolták hogy egyszer használni is kell, mert nem tud a vezető, a pásztor, sem a tiszta erkölcsös rutin, a szabályok utat mutatni.
Mert a sötétség akkora lesz. Nem vittek elemet az elemlámpába, olajat a mécsesbe.
Csak mutatták hogy lám, nekik is van, mint a többinek. Nem hitték viszont, hogy használni is kell majd. Eddig a tradició, vagy a “nagy Isten embere” reflektorként világított nekik és sok ezer hívőnek, és azt gondolták, hogy ez mindig így lesz…

Babilon mesterséges fényt gyújt mesterséges biztonságot teremt.
Erről a mesterséges fényről hiteti el, hogy ez Jézus, ez a kozmosz fénye és ez a biztonság záloga.
A mesterséges fény, az elektromosság, a lámpafény azonban az emberi világban igazít csak el és csak az emberi világban, az ember kreálta területeken működik:
Lakások, intézmények, épületek, városok, utak, forgatások.
Ha elhisszük, hogy a lámpafény kényelme, biztonsága, komfortja az örök, az igazi, bajba kerülhetünk.
Egyszer ugyanis kihúnynak a mesterséges fények és csak az Istentől származóhoz, a bennünk élőhöz tudunk igazodni, csak az képes akkor világítani.
Sőt, ha megszokjuk a mesterségeset, nem fog kelleni az igazi.
Gyanússá válnak azok a testvéreink is akik merik követni a belső világosságot, személyes vezetésüket. Nem mindenben igazodnak. Kilógnak a sorból, a rend(szer)-ből.

Ha a keresztény, de mégis babiloni rendszer mesterséges fényeit követjük már nem azt a világosságot követjük, amit a belsőnkben Isten gyújtott. Nem Jézust, nem a világ világosságát követjük. Legalábbis nem az Ő aktuális fényét, szavát.
A babiloni rendszer a legjobb szándékai ellenére is erre kondicionál.
Az elvárások rendszerében a mesterséges fényben érezzük jól, biztonságban magunkat.
A belső ember pedig elnyomott állapotba kerül.
A rendszer mesterséges fényei szellemi problémákra is lelki-testi szinten kínálják a megoldásokat. A lámpák fénye emberi teljesítményre irányul, nem Jézus Krisztus elvégzett, bevégzett munkájára, és az Ő “real time”, tehát nem történelmi személyére.
Merthogy Ő él, szól, cselekszik.
A lámpafényben az értékrend is átalakul. Mennyei kincsek helyett földi értékek: Nagyság, befolyás, gazdagság, hatalom, celebség. Ezek szolgálnak bizonyítékául annak, hogy lám: “Isten van velünk!” Vajon Jézusnak is így érvelnének?

A Jelenések könyve azt mondja Isten népének: “Menjetek ki Babilonból!”
Azért ki, mert bent van. Az Isten népe bent van Babilonban.
Ott a lámpafényben megmondják nekünk, hogy kell jó hívőnek lenni, hogy kell áldottnak lenni.
Évek alatt felépül bennünk is Babilon. Belül a lelkünkben. Ebből kell elsősorban kifutni vagyis a belső Babilont kirakni.
Babilon, az emberi vallásos rendszer olyan dzsungelhez hasonló, amely nem csak kívülről fon be indáival és korlátoz, hanem az emberbe belül is behatol kúszónövényeivel, csápjaival és a dzsungel részévé teszi.
Úgy érezzük hozzánk tartozik, szerves részünk nem is tudunk Babilon rendszere nélkül élni és hívőnek lenni.
Ez egyfelől nagyon erős, tényszerű tapasztalat, másfelől viszont nagyon erős hazugság.
Paranccsá tenni azonban a hétköznapokban a hívők számára, hogy “azonnal fussanak ki a babiloni rendszerekből!” nagy kegyetlenség volna.
Belehalnának sokan. Isten jó és türelmes.

Van olyan is, hogy valaki része marad egy babiloni mintákat is követő szervezetnek, rendszernek, de belül már nincs benne Babilon.
Erre példa Dániel, Sidrák, Misák, Abednego, aztán Ezékiel, a külsőségekben, a farizeusokhoz hasonlító Jézus, és más emberek, akik Babilonban éltek, de bennük nem élt Babilon.

Miért maradtak Babilonban?
Két történet adhat választ erre. Mindkettő jelképes, mert recept, biztos logikai felelet nincsen.

Az egyik egy beteg sasfiókájé. Betegen találták az emberek. Meggyógyították, egy nagy kalitkában tartották. Etették míg megerősödött, aztán kivitték nagy nézősereg és kamerák elé, szabadon engedni.
Mi történt vajon?
Kinyitották a kalitka ajtaját. A madár kisétált, aztán visszament a kalitkába.
Mert nagy erő a komfort, a megszokás, az emberi biztonság, a mesterséges fény látszat-biztonsága.
Persze nagy csalódás volt. Újra, meg újra próbálták de a madár maradt a kalitkában, egészen addig míg meg nem hallotta egy másik sas vijjogását az égből.
Akkor felnézett, próbálkozott egyszer-kétszer, aztán nekilendült… Repülni kezdett és végre sasként élt tovább.

A másik példabeszéd arról szól, hogy egy csirkefarm tulajdonosa hegyet mászott.
A bérceken tojásokat talált. Egyet zsebre tett. Otthon a kotlós alá dugta.
Sasfióka kelt ki belőle.
Nap mint nap sétált a kis sas a baromfiudvaron, kapírgált, magokat, rovarokat csipkedett fel.
Szerintem még a csirkék is lenézték, megvetették. Csirkécskének nagyon idétlen volt.
De hát azt hitte magáról, ez volt az identitása: “baromfi, csirke vagyok”.
Élettere a baromfiudvar, rokonai pedig a csirkék.
Aztán, ahogy felnőtt, egyszer meghallotta fentről egy másik sas vijjogását.
Felnézett. Elfogta a lelkét egy erős vágy: “Repülni!”
Szárnypróbálgatások és kudarcok után végül a levegőben maradt.
Repülni kezdett és csatlakozott ahhoz, aki hívta őt.
Hazatalált.
A kék ég, a szabadság, a repülés világába. Vége volt az identitásválságnak.
Mi történt? Ráébredt a másik sas hangjától a saját identitására.

Sokszor így élünk gyülekezeteinkben, közösségeinkben.
Elhalnak a vágyak, a szenvedély, a szárnyalás, a repülés szomjúsága.
Nem lángolunk már az Úrért.
A minták és az emberek lebeszélnek arról, hogy próbálj repülni. Igazolni kezdünk és magunkat földi, repülni képtelen, szabályok közé zárt lénynek látjuk.
Ez hamis keresztény identitás. De földi biztonsággal kecsegtet.

A Sas az égből azonban folyamatosan vijjogva hív.
Ez a vijjogás a kegyelem evangéliumának a hirdetése.
De nem elég hogy halljuk. Kell hogy repüljünk.
A repülés több mint a vágyódás, mint az örök reménység, hogy majd egyszer eljön valami nagy-nagy ébredés, hogy majd egyszer én is…
Jézus repülni hívott el.
Ő repült. Igen, járt a vízen, igen, betegeket gyógyított, halottakat támaszott fel. Igen, teljes uralma volt a fizikai törvényeken. De nem ezek az igazi repülések, nem ezek az égi körök.
Hanem az, hogy szeretett!
Ezzel a feltétlen szeretetével belelátott az emberek szívébe.
Látta a házasságtörő nő iszonyatos nyomorúságát, kislánykorát, látta a leprás kietlen életét, látta Zakeus talán nem is tudatos fájdalmát.

Nem kötötte őt Babilon, nem béklyózta a tyúkudvar. Tudta, hogy ki Ő, tudta miért jött.
Tudott úgy szólni, úgy érinteni, hogy a szerető Apa átnyúlt rajta és megoldotta a nyomorúságot. Ha feltámasztás volt a megoldás, azt.
Ha egy mosoly a másik felé, azt.Ez a repülés.
A belső fény rávilágít, mire van szüksége a másiknak és az Úr átnyúl hozzá rajtad keresztül. Mert együtt szálltok.
Jézus a legmagasabbra akkor repült, amikor a kereszten fájdalmak között szenvedve, megvetve, eltaszítva, kitartott a hitben, hogy ezt a hitet győzelemre vigye és nekünk adja.
Az Isten az Atya dicsőségéért.
Mert ő egy volt az Atyával.

Mi Jézus Krisztussal azonosultunk. Egyek vagyunk vele.
Meghaltunk a halálával és Ő meghalt a mi halálunkkkal. Eltemettek minket az Ő eltemetésében, ahogyan Ő eltemettetett a mi eltemetésünkkel. Feltámadt a mi feltámadásunkkal, ahogy mi feltámadtunk az Ő feltámadásában.
Egyek vagyunk. Ezt Ő akarta így. Téged akart/akar. Ezért tette.

Ezért tudunk repülni a szívünkkel (egyenlőre még csak azzal).
Nem az emberek tapsolásáért, nem csodákért. Őérte, ővele, ahogy Ő értünk és velünk.
A kegyelem evangéliumának a hirdetése azt gondolom új szakaszba lép át:
Az Isten dicsőségének a szolgálatába.
Ennek a kulcsa helyes identitás: Már nem csak hívő és igyekvő emberek vagyunk.
Egyek vagyunk Jézussal. Nincs többé a nagy Isten és az én kettőssége.
Nincs többé az Ő és én paradigmája.
A “mi” van. Én és Jézus együtt. Te és Jézus együtt. Egyek lettünk, egyek vagyunk.
Az “én itt a földön, a nagy és szent Isten meg távol a Mennyben” – paradigmája véget ért.
“Együtt Vele!” – Ez az új paradigma.

Együtt repülünk. Nem azért hogy lássák, és tapsoljanak, hanem mert sasnak születtünk.

Ő bármit megtehetne tőlünk függetlenül is. Most azonban semmit nem akar nélkülünk tenni. Ő akarta így.