Te, a gyermekeim édesanyja, és én.

Ha találkoznánk, a szemünk
egymásra sem ismerne.
Nincsen már „mi”.
Az „én” maradt, meg a „te”.
Meggyógyult seb,
Múlik a heg.

Széttéptük, mi együtt
termett.
Rókák dúlták szét a
kertet.

Igen, álmodom még
veled,
Nem ismerlek már,
mert nem láttalak meg.
És mert
nem is ismertelek.

Mint oly sokan,
álmodoztunk.
Aztán mindent
elrontottunk.

Mint oly sokan.

Kincseinket Isten hozta,
végül
ember szakadékba tolta.

Nem futok már.
Szembenézek.
Ennyi az, hogy „mindörökké”.
Magunkban hát ennyi vagyunk.
Ennyi. Élünk.
Továbblépünk.

Ahol vagy, süssön rád a Nap!
Legyél boldog! Nem bántalak.
Köszönöm, mit lehet,
józanságot, gyermekeket.

Már önmagamat sem bántom.
Nyugalom fénye pihen meg
nyugaton, a láthatáron.
Nem bántalak. Vége.
Bánom.

Bánom, ahogy eső pereg,
megöntözve a földeket.
Kukorica, búza, meg rozs,
Adva ételt, adva magot.
Csöndes eső, állhatatos.
Élő cseppje szíveket mos.


Néha álmodom
még veled.
Bánom, hogy nem
ismertelek.

Merül már a Nap
nyugaton,
Ha bánom is, nem
siratom.