A posztolók cselekedetei

Erősen próbálok leszokni a túlzásról.

Azért törekszem erre, mert több mint 20 éven át vezettem evangelizációkat, bizonyságtevő csoportokat szerte az országban utcákon, tereken stb.
A teljesítmény-központú, haszon-centrikus közegben hamar létrejött a versengés csoportok prédikátorok között. Egy új műfaj született: a „versenyevangelizáció”. Csoportok, hívők, prédikátorok között, hol tértek meg többen, hol voltak lélegzetelállítóbb csodák és bizonyságok, melyik volt a legördögibb a legokkultabb a legdémoniabb terület, ahol, ugye az imaharc, a nagy-nagy kenet azért mégis…
Persze voltak korrekt tesók is, de sokunkat elragadott a versenyláz. Ez pedig sokat hozzátett a hívők, csopvez.-ek beszámolóihoz, bizonyságtételéhez. A túlzás rendszeresen alkalmazott módszer volt.
Bizony engem is gyakran kínzott a lelkiismeret beszámolók után, mert volt, hogy megtérőnek vettük a szimpatizálókat, hozzáadtuk a csoporttagok által bemondottakat, a fájdalom enyhülése, vagy a beteg végtag próbálgatása gyakran már teljes gyógyulásként hangzottak el, és meglepő drámai érzékkel festettük fel bizonyságtétel során az esemény hátterét.

Kábé így:

Kedves testvérek!
Csoportunkkal egy messzi-messzi Gal… ga-patak mentén fekvő településen jártunk, hogy hirdessük az Isten országának győztes örömhírét.
Mint prédikátor-csoportvezetőnek, már hetek óta újra és újra visszatért szellememben a víz folyásának hangja. Tudtam, hogy ez természetfeletti vezetés. Különösen a reggeli zuhanyozásnál volt ez erős, meg az esti fürdés elején, de bevallom a néha a WC.-ben is. E napokban a Galata-levelet tanulmányoztam. Értitek? Vízfolyás és GAL -ata levél az a GALga-patak! Kenetem van a Szenttől, mindent tudok, tehát ezt is tudtam. És ez minden. És tudtam.
Úgyhogy meg se lepett, hogy Galgagerebenre küldenek evangéliumot hirdetni. Mindent tudtam. Mert van egy kenetem. Nem is kicsi.
Az indulás reggelén rengeteg hátráltatás és akadályoztatás hátráltatott és akadályozott. Hárman belázasodtak, két testvérnek nem volt kedve felkelni és az egyikük félrenyelte a reggeli májas hurkát, emiatt le akarta mondani az utat.
A kocsim nem akart indulni. Akkor imádkozni kezdtünk páran, mert nem a meghátrálás emberei vagyunk. Mindent megtörtünk, mindent megkötöztünk, mindent elűztünk, mindent megnémítottunk. Ekkor kijelentésben megkaptam, hogy a kocsimba benzin kell.
Ezek után csak telefonálni kellett az otthon maradt testvéreknek és szeretettel elmondtam nekik, hogy szégyelljék magukat, és hogy le is sújt Isten haragja rájuk, ha az ő nyílt parancsának ellene szegülnek. Dicsőség az Úrnak eljöttek, de a beígért kisbusz sehol sem volt.
Jó, akkor távolsági busz. És képzeljétek, ahogy megálltunk várakozó emberek között egy buszos táblával jelölt helyen, jött is egy busz és némi pénzért minden vonakodás nélkül elvitt bennünket Galgagerebenre. Éreztem szívemben, hogy a diadal kezdete ez.
Ekkor már tudtam kétség nélkül, hogy hatalmas dolgok várnak ránk, az Úr dicsőségére.
Megérkeztünk a főtérre. A technikát szállító autó már ott várt. De nem volt áram. Volt áramfejlesztőnk, de abban meg nem volt benzin.
A sátán ilyen makacs ellenállása miatt még jobban megerősödött bennünk, hogy fantasztikus dolgoknak leszünk ma tanúi. Ekkor egy helybeli odajött és mondta, hogy a Papó ad áramot, ha megfizetjük. Becsengettünk Papóhoz. Mondta, hogy o.k. Kérdeztük mennyiért? Papó ekkor beordított a feleségének:
– „Klári, mennyi most egy karton sör a sarkiban?”
Mondtuk Papónak, hogy ha segít, el nem veszti jutalmát.
Mondta, hogy
-„Naná, azért lesz egy karton söröm.”
Szóval néhány ezresért kaptunk delejt. Hogy mi köze az áram árának a sörhöz, máig nem értjük.
Amint az első hangok felcsendültek, hát testvérek, jeges szélvihar csapott le, jégeső hullt, sőt éreztük, ahogyan lábunk alatt mozog a föld! Mellettünk pedig, egy padon ülve láncban cigiző, két idős helybéli füstje és krahácsolása a kénszagot és a döghalált idézte emlékezetünkbe. Ekkor elém sodort a szél egy újságpapírt. Hát horoszkópjelek voltak rajta!
Hatalmas és elkeseredett volt a gonosz ellenállása! Akkor parancsoltunk és harcoltunk és űztünk és törtünk és az elemek elcsendesedtek világosság ragyogott fel és szellemben egy angyalt láttam, aki azt kérdezte tőlem, hogy hány fokos hőmérsékletet és milyen páratartalmat óhajtok a szolgálat idejére?
Ahogy a zene megszólalt az emberek is elkezdtek kijönni.
A szívem elfacsarodott láttukra! Volt köztük sovány és dagi, sánta, viselős, volt barna bőrű, volt fehér bőrű. Képzeljétek el szőkék és barnák is! Sőt, nem akartam hinni a szememnek: lányok és fiúk, és férfiak! És nők! Sőt együtt is!
Láttam borzalmas mélységből fogja őket felemelni az Úr! Rettenetes átok ül e helyen! Nem véletlenül küldött ide!
Akkor én szeretettel elmondtam, hogy most azonnal térjenek meg lázadó istentelenségeikből, mert az Isten szereti őket, de lehet, hogy holnap már a pokolban ébrednek.
Aztán megtörtem az átkot és erre mindenki, aki ott volt, sírva és a mellét verve megtért.
Nem számoltam meg őket, de összesen 87-en voltak, meg Karcsi bácsi két kis unokája és három kutya.
Ekkor már működtek a Szellem ajándékai is! Dicsőség az Úrnak! Általam!
Persze én csak egy senki vagyok.
Például magam sem tudom hogyan, de tudtam, hogy egy 8 gyerekes család, akik ott álltak előttem szakadt ruhákban, szóval itt belül tudtam, hogy nehézségeik vannak a számlák kifizetésével. Ki is jelentettem nekik ezt, és erősen megparancsoltam, hogy az Úrban bízzanak, és ne merjenek aggódni! Aztán mikor egy sárga ujjú, sárga fogú, nagyon rossz szájszagú bácsiért imádkoztam akkor éreztem a szívemben, és ki is mondtam:
-Te sokat köhögsz ugye?- csodálkozva nézett rám és beismerte. Láttam a belső titkát akkor.
Egy tinédzser fiú esetében pedig világosan tudtam, hogy sokat gondol a lányokra. Meg is feddtem miatta és ő is elismerte, hogy bizony így van.
A téren megjelentek tehát mind megtértek. A távolabb állók is teljesen pozitívak voltak. A kertekből is ajándékokat dobáltak felém: paradicsomot, krumplit, hagymát és szép formájú, csillogó dunai kavicsot.
A gyógyulás ajándéka is működött. Nem átallom elmondani, hogy általam. Jobb volna persze, ha ezt más mondaná el rólam, meg is bíztam vele a Fecót, de ő már nem fog beszélni, mert eldumálom itt az időt.  
Mindenki meggyógyult! Azok is, akik nem voltak betegek! Ezeknél a gyógyító ima előtt detektáltam láthatatlan betegségüket, amely az ima hatására azonnal megszűnt.
Megtört a borzalmas átok, ami a településen ült és azonnal három gyülekezet jött létre! Az egyik csak a kegyelemben hisz, a másik csak a törvényben hisz, a harmadik gyülekezet pedig azon a látáson alapul, hogy nincs szükség semmiféle gyülekezetre.
És ahogy kell, rögtön harcolni kezdtek egymással.
Ekkor szólt egy hang a szívemben, hogy ez így nem ékes. Úgyhogy felpofoztam őket búcsúzásul, mondván: „Legyetek már békességben, ti rosszcsontok!”
Az Úré minden dicsőség és én egy senki vagyok, és nem akarom magamat felemelni, de hát látva és érezve tekintélyességem súlyát, megbékéltek egymással, ellátták egymás sebeit és már a szomszéd faluban járhattunk, csak akkor estek egymásnak paszulykarókkal.
Szóval Dicsőség az Úrnak nem akarom felemelni magam, mert egy senki vagyok, de egy nagyon felkent senki, és szerintem senki sincs olyan felkent senki, mint amilyen felkent senki én vagyok. Kenetem van. Ezt is tudom. Egy senki. Az Úré a dicsőség.
Hallelujaámen.
Mert igen. Csodák jelek követnek olyan gyorsan, hogy szinte elbotlok bennük, akárhogy is futok előlük. Dicsőség az Úrnak!
És  igen, elég volt már az evangélista túlzásból! Dicsőség az Úrnak, harcolok a túlzás démona ellen.
Ja, igen. Volt ott még velem néhány testvér. Úgy 26-an. Hogy ők mit csináltak, nem tudom, de hatalmas győzelmet aratott általam az Úr! Igen, igen! És én alázatosan, hatalmas győzelem dicsőségét melyet általam, a bizonyságtevő evangélista által aratott az Úr, ennek a dicsőségét, mely beragyogja szolgálatomat, az Úrnak adom, így a gyülekezet előtt, hogy lássátok.

Tessék? Mit mondotok itt az első sorokban?
Hogy ti galgagerebeniek vagytok? Hogy nem emlékeztek ilyenekre? Húha! Cccc!
Hát jó, jó, azért ragyogott fel világosság, mert déli 12-kor kezdtünk.
Na, jó, jó. Nem volt jégvihar meg földrengés csak a főtéri locsolórendszer kapcsolt be egy pillanatra. Jól van már, én nem túlzok. Na, jó, jó, nem is egy messzi-messzi Gal – gamenti helyen voltam, hanem csak a kisboltban az utca végén. Talán nem is 27-en, hanem csak a Fecóval, akivel mi ketten imacsoport és gyülekezet vagyunk. De én vagyok a vezető!
Nem akarok túlozni. Nem tért meg az egész falu azért, csak az ordítozós, öreg Jani bácsi.
Jó, jó. Az alázathoz hozzátartozik, hogy igazából nem tért meg a Jani bácsi, csak tegnap nem vágott szájon, amikor méltósággal és szikrázó szemekkel azt mondtam neki a kisbolt előtt:
– Jani bácsi! Ne igya már meg rögtön azt a másik kétdekás pálinkát is, mert hát csak Isten képmására van maga is teremtve, nem pedig részeg csacsinak.
Na, jó, hát őszinte leszek. Mert én nem vagyok olyan túlzós evangélista! Nem, hogy nem vágott szájon, hanem igenis szájon vágott a Jani bácsi!
Én meg nem az átkot törtem meg, hanem mérgemben a sörösüvegeket a szatyorban.
De minden más igaz. Lelkiismeretem bizonyságot tesz velem együtt hogy ez csodatevő missziós utam valódi története.
Halleluja. Ámen.