Hogy mernek ezek repülni?

Szürke, borongós lelkek battyognak a taknyos decemberi aszfalton.
Budapest.
Ha megfagy csúszni is fog.
Veszélyes és szomorúbb úgy.
Felnézek.

És odafent a tükörégen
egy pár repül.
Felhőfehér neglizsében.
Kézenfogva lenevetnek.
Repülnek, mert szerethetnek.
Szeretnek, mert repülhetnek.

A pasi haver.
Rám kacsint, a nő mosolyog,
felém integet
és mindenkinek, aki felnéz;
„Gyere repülj! Van itt hely még!”

Igen, tudok repülni.
Megyek.
Hív a kék a végtelen. Egy társ is szólít;
„Szállj velem!”
Szabadság a szerelem.

Fölfelé tör minden bennem.
Égbe rángat minden
sejtem.
„El a szürkeségből…”   
– gondolod tán.
De nem. Csak fel és repülni!
Ott a hazám!

És látom, miközben rímet-rímre hányok,
hogy a taknyos aszfalton állok.
De mint a kicsik, fel-fel ugrálok.

Körbeállnak, szórakoznak.
Jót nevetnek, vagy sajnálkoznak.
Ám nem érzek haragot,
csak tessék nevetni!
Szereztem nekik egy jó napot.

Mert nem képes a lelkem kihűlni.
Én tudom, hogy én tudok repülni.