Szépirodalmi írások

Svédasztal

– Ezt nem hiszem el! Gyere már, papikám! – a pongyolás, nagytermetű nő a konyhaasztalnál ült. Feszültség áradt róla. Nyakát idegesen tekergette. A megszólítottra várt ideges-türelmetlenül.
– Ne tökölj már! Gyere, ha mondom! Nem a semmiért hívlak! – hangjában most már vészt jósló árnyalat vegyült. Előtte az asztalon hosszúkás boríték feküdt felnyitva.
Egy címke hirdette rajta: AIRMAIL. A nő kezében ízléses, aranykeretes meghívót tartott, rajta egy fiatal férfi és egy nő fényképével.
Csupa-csont, hórihorgas férfi csoszogott be a konyhába. Fél arcát még borotvahab borította. Dohánytól karcos hangjában ijedelem és méltatlankodás érződött.
– Legalább hagyj megborotválkozni!
– Nem leszel te attól szebb, papikám! – enyhült az asszonyság
– Ide süss! A Józsitól jött – tartotta a férje orra alá a fényes lapot.
– Mi a fene! – hökkent meg a másik. – Floridából?
– Na, ezt tedd zsebre! Nyolc év után.
„Kedves családoddal együtt… lányunk és… esküvőjére…” betűzte a borotvahabból.
– Hát ezért! – csapott a fejére –, de elnyelte a folytatást. Féltestvére, Józsi tegnapelőtt rácsörgött. El se hitte, hogy neki az USA-ból telefonálnak. Este volt már, kicsit kapatosan üldögélt a presszóban a haverokkal. Azt mondta az amerikai, hogy hamarosan meghívót fog kapni. Minden részletesen le van írva a mellékelt levélben. Azzal letette. Ők meg tovább ittak, és el is felejtette a dolgot… hát ez az! A borítékért nyúlt. Tényleg. Még egy papír volt benne. Az asszony elmarta a kezéből. Döcögve olvasni kezdte.
„Jegyeiteket a reptéren… minden költségetekről gondunk lesz… az esküvő után még tíz napig… ha ráértek, szeretettel várunk. Az aláírás Joe és Sara volt.
Egymásra néztek. „Hát ezt el sem hiszem!” „Mi ütött beléjük!” A hitetlenkedés elcsitultával a férj szólalt meg. A hab lassan teljesen rászáradt a fél arcára:
– Amerika… Florida… – szája mosolyra görbült, amint révedezve maga elé mormolta a hirtelen tündérivé, varázslatos-vonzóvá átlényegült szavakat.
Még tegnap a presszóban, a híradó után együtt szidták a „bunkó, sztékzabáló, vallásos” jenkiket az elnökükkel együtt. Most hirtelen minden más lett.
– Te – állt fel az asszony és kezeit férje vállára tette –, meg kéne nézni. Mégiscsak az unokahúgod.
– Egyszer élünk. Mégiscsak Amerika! – mosolyodott el a férfi, és arca habos felét a felesége kerek képéhez szorította. Az asszony nevetve taszította mellbe párját, aki megbillent, és csak úgy tudta elkerülni az elesést, hogy megkapaszkodott egy félig kihúzva hagyott fiókban. Reccsenés. A fiók eltörött, de a veszekedés most elmaradt. Döntöttek. Várt rájuk Amerika.

A két kamasz gyerek, Lajos és Barbara – vagy, ahogy követelőzésükre otthon is szólították őket: „Lui” és „Berb” (így: „berb”) – estefelé érkeztek, és a gyors vacsora után igyekeztek volna eltűnni szobáikban, amikor szüleik útjukat állták.
Mintha a kisgyermekkori karácsonyokat hozta volna vissza a jó hír: Amerika! Aznap este még Lui sem ment át a haverhoz. Körbeülték a konyhaasztalt. Nevettek, beszélgettek, terveztek. Mint annyi, annyi évvel ezelőtt.

Az apa másnap személyi kölcsönt vett fel. Munkahelyén bejelentette, hogy két hét múlva ő, ha a „fene fenét eszik is”, szabira megy. A főnöke, miután megtudta, hogy az USA-ról van szó, igen megértőnek bizonyult.
Az anya listákat írt. Amit venni kell. Amit vinni kell. Nászajándék – emiatt főtt leginkább a feje. Zsebszótárak. Igazából ő és férje is a kamaszokban bíztak. Ők tanulnak angolt a suliban.

Berb „USA”-s kitűzőt szúrt kabátkája gallérjába. Bár ciki volt a suliban értékelni Amerikát, most, hogy a szemrehányó kérdésekre elmondhatta: „Oda fogok utazni” – mindenki megértőbb lett. A nagyszünetben már irigy pillantások kereszttüzében sétált át az udvaron a büfé felé. Amerika sztárrá tette. Az angolórán úgy figyelt, majd kiesett a padból. Hej, de bánta már az elbliccelt órákat!
Lui szájából röpködtek az efféle kifejezések. NASA, CIA, US FORCE. Haverjait az ebédnél arról faggatta, hány csillag van az Amerikai lobogón? És miért pont annyi? Senki sem tudta. Ő se mondta meg, mert annyira kutyafuttában lapozta fel és futotta át az első szünetben a lexikon „USA” címszavát, hogy ebédre már elbizonytalanodott a csillagok számát illetően.
A lényeg úgyis az volt, hogy a nap végén mindenki tudta: „Horváthék az USA-ba utaznak.”

A ferihegyi tranzitváróban három nagy bőrönddel, négy kézitáskával és egy fura formájú csomaggal körbebarikádozva ült kialvatlan szemekkel a termetes Horváthné. Csontos férje a duty free shop kirakata előtt sétált fel és alá. Az ő szemei is vörösek voltak. Önmagát bátorította: „Végül is, ha akarná, vásárolhatna. Zsebében a családi kassza: 310 dollár.
Meg 30-30 a többieknél. Minden eshetőségre. De majd bolond lesz. Majd odakinn. Végül mégsem bírta ki. Két dollárért vett egy dobozos sört: „Made in USA”. Rosszabb volt, mint a borsodi. A két kamasz őrülten száguldozott. Nézelődtek, nevetgéltek. Alaposan fel voltak pörögve.

Gyorsan összejött minden az utazáshoz. Kölcsön, vízum. Egyszer még ők is felhívták Józsit. „Köszönjük a meghívást – mondták. És: – akkor ugye számíthatunk rád. A költségek tudod. Ez itt nem Amerika. Magyarország. Nem Amerika.” „Persze, persze – biztosította őket az amerikás rokon. – Megígértem és meg is tartom. Ti a pénz felől ne izguljatok!”
Szégyenlős hálálkodás közben szakadt meg a vonal. Eddig bírta a feltöltőkártyán lévő összeg.

Joe Horvathnak eszébe sem jutott volna meghívni féltestvérééket. Hetenként egy este magyarokkal „darts”-ozott egy „pub”-ban. A verseny után valahogy dicsekedni kezdtek a sörhab mögül a többiek.
„Ápolni kell a kapcsolatot a gyökerekkel.” A rokonok. Egy debreceni unokaöcs itt tanul a „Yale”-n. Van, aki nyaranta hazautazik Magyarországra és körbejárja a rokonságot. Ahol tud, segít. Mit tehetett? Elmondta, hogy ő most meghívta öccsét családjával együtt az esküvőre. Mindent fizet.
Másnap haladéktalanul el is kezdte szervezni Horváthék amerikai útját.

Horváthék számára a repülés szinte eseménytelenül múlt el. Az átszállásig eltelt idő oly kevés volt, hogy szinte észre sem vették, és mehettek az amerikai gépbe. Itt volt némi probléma. Horváthné mindenáron vinni akarta magával a nászajándékot az utastérbe, de ezt kategorikusan megtiltották az amerikaiak. A furcsa csomagban egy hollóházi váza és egy paprika formájú éjjeli lámpa volt. Valami magyaros.
Végül úgy bepólyálták a mosolygós amcsik, hogy akár futballozni is lehetett volna vele kártétel nélkül. Mind a négyen először repültek. A repüléstől egyikük sem félt, sokkal inkább a miatt szorongtak, nehogy angolul szólítsák meg őket. Az már a német gépen kiderült, hogy a kamaszok csak egykét írott szót ismernek fel, de a beszéd nem kenyerük, a másét is alig értik, ha nem magyar. Azért az út alatt vetített vígjátékok poénjain tüntetően kacagtak ők is. Horváth és Horváthné szinte az egész utat végigaludta. Legfeljebb enni és vécére menni ébredtek fel.
A repülőgép végül ereszkedni kezdett. Pár perc és ott lesznek az USA-ban, Floridában. Az álmosság elillant. Izgatottan, száradó torokkal várták a landolást. Horváthnéban az idegfeszültség félelembe, majdhogynem pánikba csapott át. Szinte összeroppantotta, úgy szorította férje lapátnagyságú, bütykös kezét. Még a szíve is szúrni kezdett. Gyorsan nyelve alá tett egy tablettát. Szinte már bánta, hogy kimozdult az egy plusz két feles panelból. Talán túl nagyot mozdult.

A reptéren még egy órás tortúra várt rájuk. Az amcsik készülhettek, mert volt magyar tolmácsuk, így az egész nem volt olyan bosszantó. Ujjlenyomatvétel, csomagvizsgálat, záporozó kérdések, űrlapok tömege. Horváthék mint a bürokráciától edzett, kicsit még megfélemlített kelet-európaiak, nem türelmetlenkedtek, nem lázadtak. Végigcsinálták és mehettek. Át az üvegajtón, Amerikába.

Az apa hosszú nyakát nyújtogatva Josephet kereste, de hiába. Berb szúrta ki egy fekete ember kezében a táblát: „HORVAT – MAGARSZAG – HUNGARY”. Odafutott: „we are Horvats”. A fekete szája fülig szaladt. Harsány hellózás közben felkapta a két legnagyobb pakkot és indult a parkolóba. A család követte. Útközben harsogó hangon „Mr Joe-ról, sorry”-ról, “importánt bizniszről” magyarázott. Lui fogta fel elsőnek a mondottak értelmét, és nagy büszkén magyarázta a többieknek: Joe bácsinak halaszthatatlan üzleti tárgyalása van, ezért nem jött. Sajnálja. Mindenkit üdvözöl. Luit nagy büszkeség töltötte el. Különösen a „halaszthatatlan” jelző miatt. Maga sem tudta, hogy ismeri ezt a szót. Csak beugrott.
Horváthné újabb tablettát tett a nyelve alá.

Minden, amit út közben láttak, lenyűgözte őket. Ez hát Amerika. Bőség, csillogás. Joe Horvát hatalmas, kétszintes, nagy parkkal övezett házában valamennyiüket a szobáikba kísérték. Tört magyarsággal tudatták, hogy a háziakkal csak másnap, az esküvő napján tudnak találkozni, addig pihenjenek, szórakozzanak, ételt-italt kívánság szerint hoznak nekik, akár a szobákba, akár a medencékhez, vagy a teniszpályához.
A szülők kicsit keserű szájízzel a szobájukba kérték a fogyasztani valókat.
A két kamasz is. Pár órás szundikálás után az apa nyomkodni kezdte a hatalmas tévé távkapcsolóját. Minden volt rajta. Zene, sport, akció, hírműsor, rajzfilmek, de minden angolul. Azért csak nézte. A mama is felkelt, férje mellé húzta a fotelt, és együtt bámulták a villogó képernyőt. Berb és Lui tettek egy sétát a parkban. Úszóruha is volt rajtuk, mégse fürödtek. Fiatalok csoportjával találkoztak ugyanis. Biztos köztük volt unokatestvérük és a vőlegény is. Ahogy távolodtak a társaságtól, fülelve várták a hátuk mögül felhangzó gúnyos nevetést. De nem nevetett senki. Az amcsi fiatalok rég a medencében úszkáltak.

Amikor a nap lenyugodott, Horváthék teljes létszámban a nagy tévé előtt üldögéltek és átlagosan ötpercenként új és új csatornát néztek. A távkapcsolót Lui kezelte. Nagyon hálásak voltak most egymásért.
Másnap a telefon csörgése ébresztette a szülőket. Joe volt a vonalban. A parkba invitálta őket brékfösztre. A lugast átható futónövények árnyékában felállított asztalok felől napbarnított, jó kondiban lévő ötvenes férfi indult a közeledő magyarországi vendégek üdvözlésére. Karjait szélesre tárva kiabált:
– Kedves, brader! – Horváth elmosolyodva nyújtotta széles tenyerét, de Joe ügyet sem vetve erre, átölelte és színpadias hangon tovább kiabált:
– Hát itt vagytok! Remek! – majd az ölelés sorában Horváthné és a két gyerek következett. Unokaöccsébe karolva indult el a reggeliző asztalokhoz:
– Mindent el kell mesélned. Hogy vagytok? Milyen most Magyarország?
Horváth szóra nyitotta volna a száját, de az amerikai már meg is előzte:
– Van tojás, tószt, sonka, dzsem, műzli, fruitsz, minden, ami csak kell. Minden. Ne aggódj a költségek miatt!
Horváthnak épp annyi ideje volt, hogy egy fél másodpercre „köszönjük”öt fújjon ki magából, mert Joe máris folytatta:
– Ő máj vájf. Feleségem. A középkorú hölgy ruganyosan, fiatalosan pattant fel, kezét üdvözlésre nyújtotta. Feszes shortjában, köldökét szabadon hagyó trikójában az alakja akár egy húszévesé is lehetett volna, ha a mozdulatai nyomán ránduló izomkötegek, öntörvényűen húzódó-nyúló bőrredők nem árulták volna el tudomásul venni nem akart évtizedeit. Arca barna babaarc, természetellenesen feszes, ránctalan arcbőrrel. Fogsora villogott a messziről jöttekre, csak szemeiben bujkált valami idegenkedés, bizalmatlanság. Horváth magában elismerte: „jó bőr”.
Az asztalok körül ülők már az esküvőre, és az utána következő partira meghívottak voltak. Kedvesen mosolyogtak, „hellóztak” a magyarokra, aztán egymás között próbálták kideríteni, hol is van az a HUNGARY? Ázsiában vagy Európában? Onnan való a házigazda is, Joseph. Horváthék eleinte kínosan feszengtek. Az asszony minduntalan saját és gyermekei ruházatát hasonlítgatta az amerikaiakéval. A pirítósok recsegve tűntek el az éhes Horváth roppant, csontos állkapcsai között. Még egy csésze müzlit is leküldött. Aztán dacosan vendéglátójához fordult:
– Ti egyáltalán nem esztek húst? Kolbászt? Szalámit? A házigazda értetlenkedve nézett vendégére:
– Reggelizünk – kezdte volna, de aztán magához hívta az egyik felszolgálót:
– Süssenek egy szelet steaket a testvéremnek.
– És egy sört is kérek. Ki vagyok száradva. Porzik a vesém. – lázadt tovább a magyar.
Amikor a pincér megjelent a sülttel és a sörrel, Joe felesége megbotránkozva meredt vendégükre, aki viszont az utolsó falatig, az utolsó cseppig elpusztította zsákmányát.

A fiatalokat csak az esküvőn látják majd. Közösen mennek a hajóra, ott lesz a szertartás a tengeren, a party pedig itt a parkban. Ezt tudták meg.
Az indulásig hátralevő időt a magyarok újfent a tévé előtt töltötték. Még sok volt nekik Amerika. Ahogy az már lenni szokott. Az elején a legkevesebb is sok, később pedig a legtöbb is kevés lehet az embernek.

A tenger, a hajó csodás volt. Az ifjú pár szép, az ajándék sok, az emberek arcán őszinte öröm, vidámság. Horváthék a hajókorlátot támasztották. Mindenki küldött ugyan feléjük mosolyt, egy „hellót”, de valahogy kimaradtak az általános ünnepi hangulatból. Próbáltak ugyan feloldódni, betagolódni a fesztelen, de mégis elegáns légkörbe, táncoltak is, kicsit ittak, de valahogy nem ment. Az apa már a vacsorára készült. Gyakorlott lakodalmi hangulat-feldobó volt. Magyarországon már az aperitifek után olyan beszólások gerjedtek elő Horváthból, hogy az asztaltársaság a hasát fogta nevettében. A töltött káposztánál pedig egyenesen frenetikussá vált. Most is erre készült. Legfeljebb egy kicsit többet iszik. Majd meglátják, hogy nem mulyák ők… Tud mulatni, aki magyar! Joe majd fordít.

Reggeli óta újra nagyon megszerette féltestvérét. Régi emlékek merültek fel lelkében. Együtt csápoltak a Tabánban… a nyírségi építőtábor, ahol Józsi meg ő egy fél kocsmával akaszkodott össze… Kistermetű testvére egy székkel pörgött, mint a veszett fene… soha nem adta fel, soha nem tudott veszíteni. Ezért is dobbantott. Talán neki is ki kellett volna jönnie… lett volna lehetősége. Felesége kerek arca ötlött fel benne. Feléje fordult. Átölelte. Hát igen. Akkor nem lenne sem ő, sem a két kamasz. Mégis jó, hogy Magyarországon maradt. Horváth nem volt buta ember. Érzékelte most is, hogy nem az itteniekkel, sokkal inkább velük van valami baj. Mintha egy furcsa lelki betegségük volna. Lehet, hogy minden kelet-európaival ez van.

Már szürkült, amikor az autók befutottak Horváthék kivilágított parkjába. Távollétükben a személyzet meseországgá varázsolta a díszkertet. Világító lampionok függtek a fákról, süllyesztett lámpák ontották színes, forgó, vibráló fényüket az ég felé, egy rögtönzött kioszkból finom dixieland dallamok csusszantak bársonyosan a dobhártyákig.
Horváth a terített asztalt kereste. Látnia kellene, hiszen legalább százan vannak. Ha magyaros lagziasztalt nem is, de svédasztalt találtak. Előtte kis pódium, ahonnan Joe, az örömanya, az ifjú pár és a férj szülei intéztek könnyes-nevetős mondatokat az egybegyűltekhez. Aztán Joseph Horvát a minden földi jótól roskadozó monumentális, állványszerű asztalra mutatva jó étvágyat és kellemes időtöltést kívánva kérte örüljön velük mindenki, ameddig akar.

Horváth csalódott volt. Svédasztal. Ismerte ugyan, illetve az itteninek a kelet-európai kistestvéreivel találkozott már, de sosem szerette. Szedegetni, sétálgatni, beszélgetni, újra szedegetni, újra disztingváltan társalogni, kapcsolatokat építeni.
Odahaza is macskajancsinak való időtöltésnek tartotta. Itt meg aztán csak mosolyogni és „hellózni tellene tőle.
A kamaszok a már púpozott tányérokkal egy padot kerestek, ahol bekajálhatnak. Az apát szégyenkezés szúrta szíven. De nem szólt. Asszonyához fordult:
– Kérsz valamit? Hozzak? Neje hálásan nézett rá:
– Valami könnyűt, légy szíves. Odamegyek a gyerekekhez. Horváth egy tálra párolt zöldségeket, valami fehér húst és ismeretlen mártásokat szedett. Családjához vitte:
– Te nem eszel, apa? – kérdezte Lui tele szájjal.
– Nincs étvágyam, fiam – majd halkan hozzátette: – Elment. Hazament. Te jól vagy, lányom? – fordult Berbhez.
– Fogjuk rá – biggyesztette ajkát a tini. – Olyan furcsa itt. Minden király. Numero egyes. Mindenki laza. Kedvesek. Én meg félek belül – szemében könny csillant. – Ti értitek ezt?
– Berbi megint megmondta a frankót. Tutira ez van.
– Luin látszott, hogy őszintén örül annak, hogy húga megfogalmazta azt, amit érzett.

A gömbölyded Horváthné már a repülőtéren elveszítette szokott magabiztosságát. Gyámoltalanná, merengővé vált. Szinte kapaszkodott erős férjébe. Most is a karját fogta, így enni se tudott, lévén a tányér a másik kezében:
– De te nem félsz. Igaz, papikám? – nézett csillogó szemmel férjére.
– Inkább bosszant valami. Nem tudunk élni. Elcsesztek bennünket. Nem hagytak békén soha minket. Se apánkat, se nagyapánkat. Csak piszkáltak mindig. Így csesztek el minket.

Az asszonyság felsírt. Berb vele zokogott. Apa és fia szemei is könnyben úsztak. Tiszta melodráma bontakozott ki. Horváth átölelte feleségét és lányát. Lui is szinte odasimult az apjához. Álltak összekapaszkodva a pad mellett, szólt a dixi, a jólöltözött amcsik csoportokban habkönnyű társalgást folytattak. Néhányan megütközve nézték a magyarokat, de ahhoz túl diszkrétek voltak, hogy szóljanak.

Joe Horvat azonban nem észlelve rokonai lelkiállapotát egy nagy pocakos, nagy kalapos férfiba kapaszkodva szinte rájuk rontott.
– Milyen a magyar konyha? Mondd csak meg neki! Horváth indignálódva fordult az érkezőkhöz:
– Jó. Tömény. Nehéz, de jó.
Joe lefordította, de a pocakos tovább értetlenkedett.
– Gulyás, mi? Töltött káposzta? Ti még tudtok ilyet főzni? – faggatta egyre Horváthot féltestvére.
– A feleségem főzi Budapest legjobb marhagulyását. És a töltött káposztája után is megnyalnátok a tíz ujjatokat. Még ti amcsik is.
– Tényleg? Te, és mi lenne… – akarta tovább mondani Joseph, de elszégyellte magát. Horváthné azonban belekapaszkodott az elnyelt mondatba:
– Akarod, hogy főzzek egy gulyást? – kérdezte izgatottan – megvan ez hamar.
– Megtennéd? Nagyon leköteleznél.

Az asszony lázban égett. Joseph Horvath a modern konyhába vezette. A másik három magyar követte. Horváthné azt kérte, hozzák be nekik, ami szükséges és hagyják őket magukra.
– De, majd előkészít mindent a személyzet – próbálkozott Joe, de az asszonyság hajthatatlan maradt. Végül Joe elviccelte.
– A copyright, mi? – kacsintott testvérére, aztán kiment. A személyzet közben mindent behordott az előkészítőbe. Zöldségek, húsok, fűszerek, liszt, minden volt és gépek, konyhai robotok. Horváth az alapanyagok fölé magasodva csillogó szemekkel nézett övéire:
– Mutassuk meg nekik, gyerekek! Egyenek valamin igazit is egyszer ezek a gizda amcsik! Valami igazán jót!

Lelkesültsége átragadt a kamaszokra is. Felesége pedig egyenesen szárnyalt. Zöldségpucolás, hagymaaprítás közben már hangosan tréfálkoztak, nevettek. Az anya felszabadultan dudorászott. Időnként vezényszavak csattantak ajkáról:
– Borsot! Lui keverd! Kérem a krumplit!
Két-három óra múlva elkészült a kisebb fazéknyi marhagulyás. Horváthné egy tálban úgy vitte a pázsiton álló nagyobb fajta asztal felé, mint körmeneteken az áhítatos hívek bálványszobraikat. Az asztal körül csak az ifjú pár, az örömszülők és a pocakos kalapos foglalt helyet családjával. Horváthné szabadkozott. Itt nem volt minden szokásos fűszerféle… de azért reméli, ízlik majd. Szeretettel főzte. Örül, hogy valami hasznosat csinálhatott ebben a gazdag országban.
A tányérokban már ott piroslott az ínycsiklandó illatú leves. Most emeli szájához a kanalat a pocakos-kalapos amcsi. Horváthné meredten nézi. A férfi felhörpinti a kanálnyi revelációt. Ízleli. Jóindulatú, húsos vonásain csodálkozás, majd szinte meghatott elégedettség terül szét. Aztán felüvölt:
– Whow!
De nem nyilatkozik. A kulináris örömökben jártas ember, igazi érték iránti elragadtatottságával tovább kanalaz. Utána repetázik.
A körülötte ülők szintén nagyon dicsérik a magyarok főztjét. Horváth kihúzott derékkal áll neje oldalán. A két tini arca is ragyog. A kis fazék percek alatt kiürül.
Közben a vendégsereg fele is odagyűlt az asztal köré. Joe Horvath rövid előadásban méltatja a magyar konyha művészetét. Csak azt sajnálta, hogy ilyen kevesen kóstolhattak a jelenlévők közül igazi magyar ízt.
Az étkezők közben felálltak és meghajolva Horváthék felé tapsolni, éljenezni kezdtek.
A magyar asszony holdvilágképén gulyás színű pirosság futott fel. Férjéhez hajolt és körbe mutatott:
– Ezeknek, a szegényeknek nem jutott. Lehet, hogy soha életükben nem fognak gulyást enni. Én főzök ezeknek a kedves amerikaiaknak. Főzök egy nagy adagot. A jég tele van marhahússal.

– Késő van már. Meg az időeltolódás. Pihenned kéne. Horváthné megrázta a fejét.
– Főzök. Segítetek?
A magyar család visszaindult az épület felé. Joseph meghatódva nézett utánuk.
– Furcsák ezek a magyarok. Így szeretnek dolgozni? – kérdezte babaarcú felesége.
– Nem, nem igazán szeretnek – mondta mosolyogva –, ez valami más. Talán adni szeretnek, vagy ilyesmi.

A következő adag hatalmas, legalább 30 literes edényben készült. Már kezdtek belecsúszni az éjszakába, és Horváthék álmossággal küzdve ugyan, de lelkesen dolgoztak.

A vendégek között elterjedt a híre a különleges magyar ételnek, ezért még senki nem indult haza, részben kíváncsiságból, részben a házigazda iránti tiszteletből. A pocakos-kalapos egyébként is mindannyiukat lázba hozta áradozásaival.

A konyha előkészítő részében mind több jól öltözött érdeklődő tűnt fel. A magyarokat akarták látni, akik, ahelyett hogy kellemes nassolás és traccsolás közepette, a többi meghívotthoz hasonlóan töltenék idejüket, késő este is itt dolgoznak.
Fáradtan, de barátságosan fogadták az amerikaiak mosolyait, kéznyújtásait, vállveregetéseit.
A munka frontján már csak Horváthné állt. A nagy teljesítményű elektromos főzőzsámolyon rotyogó fazék előtt állt.
Baljában evőkanalat tartott, amellyel pár percenként megkóstolta a készülő ételt, jobbjában az épp aktuális fűszert tartotta. Arcán verejtékcseppek folytak. Pihegve lélegzett.
Hirtelen fájdalom torzította el arcvonásait, szívéhez kapott és összeesett. A ráömlő curry sárgára festette fehér blúzának jobb felét. Kiáltozás. Ijedt kapkodás.
A szikár, nagy csontú férj pár lépéssel asszonyánál termett, átnyalábolta a nehéz testet és meglepő könnyedséggel felemelte:
– Levegőt! Levegő kell neki! – kiáltotta, és a parkba vitte terhét.
Két orvos is volt a vendégek között. Megvizsgálták az éledező nőt. A beteg lassan kinyitotta a szemét. Férjét kereste, aki épp akkor rohant be a házba a gyógyszerért. Mrs. Joe Horvath koros babaarca hajolt éppen fölé.
A nagydarab fekvő nő ajkáról pihegésszerű szófoszlányok törtek fel. Mrs. Horvatnak egész közel kellett hajolnia az izzadt archoz, hogy hallja:
– Még só kell bele. Salt. Small. Zuppe. – Horváthné maga se tudta, honnan jutnak eszébe ezek az idegen szavak. Jobban érezte magát. Felült, majd megpróbált felállni, de visszahuppant a kényelmes padra. Közben férje is megjött a gyógyszerrel.

Mrs. Horvath könnybe lábadt szemekkel nézte sógornőjét. Felkiáltott:
– Heroine. Hungarian heroine!
Berb apja fülébe súgta:
– Azt mondja, a mama egy hősnő. Magyar hősnő. A csontos fej rábólintott.

Jóval elmúlt éjfél. Az összetolt kerti asztalokat körbeülte a vendégsereg. Az ifjú pár és az örömszülők mellett a magyar vendégek foglaltak helyet. A remekbe sikerült gulyásból mindenkinek jutott egy kevés. Versenyt dicsérték. Horváth vitte a szót. Féltestvére fordította. Magyarországról beszélt.
A Dunáról, a Tiszáról, az Alföldről. És amit tudott nemzete történelméről. Tatár, török, labanc, Petőfi, oroszok…
Az amerikaiak hallgatták. Lassan hajnalodott, de az ifjú páron kívül még mindenki ott ült az egy nagy asztallá integrált kerti asztalok körül. Rabul ejtette őket. Nem a kis kelet-európai országról szóló hírek. Nem. A kelet-európai család bárdolatlan, tapintatlan, nyers, de teljesen természetes áldozatkészsége.

A következő két hétre rengeteg meghívást kaptak Horváthék. Főztek is vagy négy-öt nagy fazék gulyást, de Horváthné már csak ült az edény mellett és irányított.

A reptéren Joe odahajolt féltestvéréhez:
– Te, nem sajnálod itt hagyni Amerikát?
Horváth darabos vonásai kissé otromba, csibészes grimaszba rándultak.
– Dehogy sajnálom! Nektek nincs egy rendes sörötök se! – nevette el magát, és jó alaposan meglapogatta Joe Horvath neonfehér pólóba bújtatott izmos hátát.

2 hozzászólás

Szólj hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.