Inspiráció vagy/és „egyedül az Írás”?

Nemrég olvastam egy jó cikket a keresztény identitás problémáiról és a szerző konklúziója az volt, hogy egy kereszténynek és egy gyülekezetnek nem lehet más identitása, csak amit Isten igéje mond. Ezt pedig a Bibliából ismerhetjük meg, kutathatjuk ki.
Ez nagyon alázatosnak igaznak tűnik első olvasatra és önmagában igaz is.

Azt azonban sose felejtsük el hogy Jézus Krisztus a cselekedeteit nem a betű szerinti Isten írott igéjéhez mérte, nem kizárólag onnan vett inspirációt, hogy mit tegyen, mit ne tegyen, hanem a Szent Szellem vezetésében járt. (Nem volt pl. megírva, kiket hívjon el apostolokul, hogyan gyógyítsa meg a születésétől vakot, hogy az az ige, miszerint a te házadhoz való féltékeny szeretet emészt, aktuálisan azt jelenti, hogy verekednie és kárt okoznia kell, stb.)
Kívülről ez úgy nézett ki mintha nem mindig tökéletesen engedelmeskedne az igének, a törvénynek. Valójában a Szent Szellem által inspirált szívének irányultságát, vezetését követte.
Ezáltal tökéletesebben töltötte be Isten igéjét, mintha folyton és betű szerint a leírtakat próbálta volna átültetni a mindennapokba.
Szabadon, szeretet által vezetve ugyanazt akarta, mint az Atya, ugyanazokra vágyott és azt is tette amit Isten tenni akart.
Az új ember, az új emberiség prototípusa volt Jézus.

Az apostolokat, amíg a földön volt, Ő irányította élőszóval.
Ez a vezetés az apostolok számára még nem olyan volt, mint ahogyan mi tanultuk a Bibliáról, hogy az az Isten igéje, tökéletes abszolút igazság.
Utólag persze kiderült, hogy Jézus szavai is azok voltak. Isten beszéde. Abszolút igazság.
De amit mondott, azt is a Szent Szellem inspirációjából merítette, a cselekedeteit szintúgy. Mennybemenetele után azért küldte el Isten Szellemét, hogy Ő vezessen el minden igazságra, és vezesse a tanítványokat a mindennapokban, döntéseikben, szolgálatukban.
A Szent Szellemen keresztül továbbra is Ő, a Messiás szól.
Amit mond, az Isten igéje.
Akkor is, ha az emberi lélek félreérti, hozzátesz, vagy elvesz belőle, megalkuszik és agyával felülírja azt, amit szívében világosan tud, felmentve magát a Bibliában nem szó szerint szereplő, személyesen hozzá intézett isteni szó ráruházta felelőssége alól.

Péter prédikációját, amit elmondott pünkösdkor nem egy Biblia-programból olvasta ki, nem elemezte a szimbólumokat, és nem szedett össze a témába vágó hat-hét igét.
Mátyás kiválasztásában az ige „mankót” adott, aktualizálta a 109. zsoltár egyik versét, de a döntés természetfeletti volt, sorsvetés által történt. Ez még a Szent Szellem eljövetele előtti esemény.
Péter az Ékes kapunál nem az írott igének engedelmeskedve tette amit tett, hanem a Szent Szellem inspirációjára. Ugyan meg van írva az Ószövetségben, hogy a sánták járni fognak, de Péter nem próbálkozott minden béna lábúval, hanem pont ehhez az egyhez ment, pont az mondta, amit kellet. Szintén a Szent Szellem által a Krisztus vezette a Szanhedrin előtt, amikor nemet mondott a tiltásra.
Sorolhatnánk végig az Apostolok cselekedeteit. Pál „Biblia-iskoláját”, a természetfeletti jelenés sorozatot, a makedón férfit, aki Európa felé hívta őt, a római utat, mely szintén nem volt benne az igében, természetfeletti inspiráció indította el, nem íráselemzés.

A közben kialakuló létrejövő újszövetségi írás sem helyettesíteni akarja a Szent Szellem vezetését ma sem, hanem segít, egy keretet ad, korlátot arra nézve, hogy mi az, ami biztosan nem lehet a Szent Szellem vezetése és azt is sejteti az újszövetségi Szentírás, hogy mi az, ami valószínűleg az Úrtól van.
A döntést azonban a hívő szíve hozza meg.

A konkrét döntési helyzetben, hogy a sokféle alternatíva, lehetőség, kombináció között miként döntsünk, mit válasszunk, hogyan szolgáljunk, kivel és mikor, miről beszéljünk, abban továbbra is a Krisztus akar vezetni az ő Szellemén keresztül.

Ha ezt nem így látjuk, az Írás a tradíciót fogja megerősíteni és sémákat kezdünk követni: „Evangélizáció, beépíteni az embereket, megtisztítani a hívőket, buzdítani őket, megszentelni őket, aztán hirdessék ők is az evangéliumot, jöjjön létre nagy gyülekezet, legyen a csoport elindítója 10-15 év múlva nagy pásztor. Bibliaiskolák, gyülekezeti házak szülessenek, a színpadon zenészek, hatalmas terem székekkel.”
Az Istentisztelet formája is tradíciót követ: dicséret (zenészek-fellépők a színpadon, a közönség őket nézi) ima, gyűjtés, prédikáció, emberekért való ima, vagy áldozás. Az emberek előtt felavatott, vagy kvázi papok állnak, ők szolgálnak. Persze mozdul a Szellem így is, mert Jézus nagyon szereti az övéit, de az inspirációnak, szabadságnak, sem a Szellem, sem a hívők számára nem sok tere van.
Pedig az Újszövetség szinte semmit nem mond a keresztény intézményekről, rendszerekről, istentiszteleti formáról. Nem véletlenül.
A jelenlegi gondolkodásunk ezekről több százados és végső soron római katolikus mintákon alapul ma is.
Azt gyanítom, hogy Isten hozzá akar napjainkban nyúlni ezekhez a merev, tradicionális formákhoz is. Arra vezet, hogy másképp kéne gondolkodni a gyülekezetről, az istentiszteletről, a közösségről, a nagyságról, vagy kicsinységről.

A reformáció nagy áldása volt hogy a „sola scriptura”-elv („egyedül az Írás„) alapján háttérbe szorította az ezerféle babonaságot, ami létrejött a középkori katolicizmus hatására.
Napjainkra azonban ez az elv óriási magaslattá nőtte ki magát, gúzsba kötve sok ígéretesen induló kezdeményezést a személyes és a közösségi életben. Magát az inspirációt verte gyakran láncra.
Sok protestáns és evangéliumi, pünkösdi és karizmatikus közösséghez tartozó hívő lépni se mer, ha azonnal nem látja igazolva a Bibliából két-három igével, hogy amit tenni, mondani akar, az biztosan, és itt és most és így, vagy úgy, helyes.
Amíg keresik-kutatják az Írásban Isten akaratát, szépen elszáll a tűz, a lehetőség.
De 100%-os bizonyosságot személyes és közösségi döntések ügyében „csak az Írás” nem fog adni.
Csak a hívő élet legelején. Hogy Jézus a Messiás, hogy a vízkeresztség fontos, stb.
A pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek jó részében a merev és tekintélyelvű szervezeti felépítés éri el ugyanezt ellangyosító, elbátortalanító hatást.
Ezért nem kaland, nem izgalmas már sokak hívő élete. Napi rutin csupán.
Pedig a legnagyobb akcióhős és extrém-sportoló, a szent kaland-túrák mestere a mi Megváltónk.
Hová lett a szenvedély, a bolondulás érte? Miért lettünk szalagmunkásai, könyvelői, profit- és népszerűség-leső menedzserei az Ő „cégének”?
Ő akarta vajon, hogy így legyen? Miért hagytuk, hogy így legyen?

Az Írást használja a Szellem, hogy mederben tartsa az Isten munkáját.
A hívőt és a szolgálót is, de meg vagyok róla győződve, hogy a Szent Szellem vezetését inspirációját nem helyettesíti Isten írott, szent, tökéletes igéje.
A kettő együtt működik.

Azonban maga az Írás tesz bizonyságot arról, hogy olyan módon, hogy a Szent Szellem vezetésében „előre szalad” az Isten munkája néhány ember által. Ezeknek a fejéhez sokszor igéket vágnak évtizedekig, hogy miért veszélyes, amit hirdetnek, és hogy milyen alávaló emberek is ők.
Aztán később kiderül, hogy ők jártak Isten akaratában, akik sok kortársuk szemében „veszélyes, eretnek, gyanús utakra” tévedtek.
Az is kiderül, hogy nem is Isten leírt igéje tartotta ezt veszélyesnek, vagy eretneknek, hanem a megszokás a tradíció. Ha viszont akarjuk látni az első egyház korszakát, ha azt az evangéliumot szeretnénk hirdetni amit Jézus és az apostolok is, akkor a trónon az írott szó mellett helyet kell csinálnunk az Isten Szellemének, az Ő inspirációjának, most hozzánk intézett szavainak.
Az első egyháznak nem volt írott Újszövetsége. Az egyházban szóba sem jöhetett a „sola scriptura”.
Mégis az a nemzedék volt a legsikeresebb az evangélium hirdetésében és ők vitték el az egyház korának „legnagyobb balhéját” is. Kodifikált újszövetségi Írás nélkül ott égett a szívükben, hogy az ígéret Jézus Krisztusban teljesedett be, hogy az Új Szövetség az emberiséggel, benne köttetett meg.
Ezt el is mondták zsidóknak és pogányoknak.

Meg kell tanulnunk újra hallgatni a Szellem által inspirált szívünkre.
Elsősorban nem a plázában, hogy melyik cipőt vegyük meg, vagy hova fektessünk be pénzt.
Mivel szeret, Ő ebben is segít, de az inspirációra hallgatni az evangélium hirdetésében, vállalásában, képviseletében kellene mindenek felett.
A Szent Szellem úgyis Jézusról szeret a legjobban beszélni.
A tradíciók jelenlegi épületében csak a szívből származhat elég bátorság, hogy megalkuvás nélkül merjük vállalni, mondani, amit megvilágított nekünk. „Csak az Írás” ehhez nem elég.
A tradíció értelmezése, amíg azt is hallgatjuk, mindig hangosabban fog szólni fejünkben az aktuális, nekünk címzett igazság hangjánál.
Soha nem tudunk eljutni „csak az Írásból” egy új mozgalom megítélése kérdésében 100%-os bizonyítottságra.

Ez a helyzet a döntés helyzete. A szív is ösztökél, indulna, de tekintélyes emberek véleménye, tanításai is ösztökélnek arra, hogy ne tedd meg, ami a szívedben van, fordulj vissza a megszokottba, a bejáratottba.
Alkudj meg.
Persze fordítva is lehet elméletileg, hogy a szívünk int türelemre, helyben maradásra annak ellenére, hogy tekintélyes emberek terelnének igei érvekkel valamerre.
Szerintem itt dől el, hogy Isten szeretjük-e jobban vagy az emberek dicséretét?
Természetesen ha a szívben bűnre való vágyódás van, pl. otthagyni a családot, kárt okozni, szidalmazni valakit, ítélkezni, megcsalni a szövetségest, az biztos, hogy nem a Szent Szellem vezetése és biztos hogy nem az újjászületett szív inspirációja.
A lélek, valami görcs, seb, rossz minták eltanulása miatt, hajlamos a hívő emberben is a hústest vágyát, gondolatát követni, kimagyarázni, Isten vezetésének tartani.
Az Írás ilyenkor pont arról fog neki szólni, a Szent Szellem olyan igéket hoz fel, szól álomban, nyugtalanságot, zavart okoz belül, hogy meg ne tegye ezeket a dolgokat.
Persze ha figyel rá a kísértésben lévő hívő.
Ugyanezt mondhatom el, ha valaki saját naggyá válása iránti vágyából kezd el újszerű dolgokat mondani, hirdetni. Nem a szívéből, nem neki címzett kijelentésből használja a valaki másnak adott világosságot, de szenvedély nélkül, pusztán praktikus eszközként, egója fényezéséhez.
A kegyelemről szóló új kijelentés esetében nem kevés ilyen hozzáállást látni.
Itt csak a pozícióért való harc, a túlértékelt ego és a kevélység vezet.
Erről is szól a Biblia. Ezek nem jó motívumok.

Ám, ha Jézus iránti szeretet, az emberek megmentésének a vágya, hogy meggyógyuljanak, hogy a lelkük olyan legyen, mint a megöntözött kert, vezetnek szokatlan dolgokra és ez tesz esetleg a mainstream kereszténység szemében lázadóvá, eretnekké, veszélyessé, ellenféllé, akkor hálát adhatunk az Úrnak, mert semmi más nem történik velünk kicsiben, csak ami megtörtént teljességében a mi mesterünkkel, Jézus Krisztussal.

Amikor a Megváltónk a földön szolgált, beszélt, tanított, kortársaik nem tudták, hogy a szájából a később kodifikált és „Írássá” vált ige szól. Egy embert láttak, akit sokan szeretnek, és sokan utálnak, akiben van valami nyilvánvaló plusz, és akinek a tanítása sok dologban ellenkezik az akkori tanítók, pásztorok, nagy szellemi emberek, Íráson alapuló, nemzedékeken át elfogadott nézeteivel.
Kinek volt igaza bűn-büntetés, kárhozat-üdvösség, átkozottság-áldottság kérdésében?
Jézusnak, vagy a kor vallási nagyjainak? A betű, vagy az inspiráció híveinek? (A kettő közti ellentét, egymásnak feszülés a test miatt jön létre. Isten szándéka szerint az Írás és a Szellem inspirációja egymás kiegészítésére támogatására adattak.)
Ugyanezt kérdezhetjük az apostolok és kortársaik vonatkozásában.

Ma sok evangéliumi, protestáns közösség inkább emlékeztet levéltárosok bélyeggyűjtő körére, mint a világot felforgató Jézus és apostolai utódaira. Kötelességből és félelemből jár csak emiatt sok hívő az összejövetelekre.

Szerintem ezért van, hogy ahol tanítanak a Szent Szellem erejéről, engedik megmozdulni a természetfelettit – még ha a tradíció falai között is – támaszkodnak rá a dicséretben, igehirdetésben, ott óriási jellem-problémák és bűnök ellenére vonzóbb az Isten munkája.
Nem szorítja őket Isten vissza, még ha elnyomás, anyagi visszaélések jellemzik is a közösséget, mert nélkülük jelzést sem kapna az egyház és a világ, hogy a Szent Szellem köszöni, jól van ma is.
Vezetni akarja a hívőket, csodákat akar tenni és legfőképpen Jézus Krisztusról beszélni az embereknek, Őt kijelenteni, Őt felemelni.

Szerintem óriási távlatok előtt áll az Isten munkája. A kegyelem evangéliumának az újbóli felismerése megvilágítása következtében, mely a formákat, a rendszereket is meg fogja bontani a Szent Szellem vezetésében. Utólag pedig ki fog derülni, hogy mindez Isten akaratában volt, és az Ő aktuális szavát fogják felismerni sok „kegyelmes” tanításában. Írássá válnak egyes szavaik, tetteik.
Ha úgy tetszik, a Cselekedetek könyvének a Bibliában meg nem írt, de nagyon is valóságosan létező fejezetévé.

Mert a Szent Szellem azért jött hogy bizonyságot tegyen Isten igéjéről, Jézusról.
Ebben benne van az írott ige is, de Isten szava több, sokkal több a Bibliában leírtaknál.