Jónás és a babiloni bálna.

Egy ébredési mozgalomban létrejött közösség felekezetté válása belül kezdődik, a fejekben, amikor a tanítások, tekintélyes emberektől származó látások, megmerevedő igeértelmezések olyan mély medreket, keréknyomokat vájnak ki az elmékben, amelyekből szinte csak sokk hatására mozdul ki a hívők gondolkodása. A régi erődrendszer bizonyos részeinek lebontása után a kiépített, nem új, csak felújított erődítmény a fejekben megszilárdul és minden szokatlant, újszerűt igyekszik kívül tartani.

Meggyorsítja a „tömlő” elöregedését, ha van rendszer, intézményi, szervezeti struktúra, hierarchia, kvázi klérus. Különösen az ébredés utáni második generáció veszélyeztetett a felekezeti gondolkodástól, mert az első generáció, ha fogja is anyagilag, és a rendszerben elfoglalt pozíciójánál fogva a kialakult struktúrának, e generáció tagjai mégis érzik lelkükben, hogy nem stimmelnek már a dolgok, nincs tűz, szenvedély, a prédikáció már nem életet hordoz, de változtatni csak néhányuknak van ereje.

A kilencvenes években az „Új Hullám” megrázta az arra nyitott gyülekezeteket, de nem értettük miért örül nekünk, miért játszik velünk Isten?
Most az ezredforduló környékétől látjuk, hogy ez a szemgyógyító kenet több volt és több ma is, mint jó közérzet, öröm forrása. Ez a kapott kegyelem/kenet tanít, újraértelmezi a régi igazságokat.
Ez a kenet az, amit a ma „hypergrace-tanításnak” csúfolt, friss, 2000 éves-eredeti látást az evangéliumról elkezdte visszaállítani.

Jónás könyve a mai egyház állapotához hasonló korszakban íródott.
A könyv, bár korábbi történetet mesél el, de az ie. 4. sz.-ban került tekercsre és innentől forgatták. Nyilvánvalóan isteni célja volt a történet leírásának.
Ekkorra a fogságból visszatért nép szociálisan megerősödött. Intézményeik jöttek létre; a Szanhedrin, jesiva-kezdemények, az írástudó és farizeus „kasztok”. Az elkülönülés a nemzetektől erős volt. Nehemiás idején a nem zsidó feleségeket el kellett küldeni.  Intézményesültek (kényszer és csapda egyszerre) és egyben el is zárkóztak. Belső ügyeik kötötték le figyelmüket. A Tóra köré vont kerítés kitartóan épült.
Az erkölcs, Isten törvényének a megtartása volt a cél. „Csak soha többé Babilon!”- lehetett a jelszó.
Ez a rendszer konzerválta is a népet és a hitet, ugyanakkor a bezárkózás miatt akadályává is kezdett válni Isten munkájának. A Szent szellemtől inspirált üzenet, a prófétai kijelentés és magának a prófétaságnak a megszűnésével párhuzamosan szilárdultak meg tekintélyükben a rendszer intézményei, tanítások, ige-értelmezések, struktúrák. A Szanhedrint magát, tulajdonképpen a prófétai kijelentés megszűnése miatti kényszer hozta létre.
Létrejönnek azok a rétegek, amelyek kifejlődve, Isten Fiát, tulajdon Messiásukat is halálra ítélték. Abbamarad a misszió, az irgalmasság elkezd kiveszni, a kegyelem gyanús dologgá válni.
A berendezkedés, a társadalom szervezetének és a vallási intézményeknek a stabilitása a legfontosabb érték.

Jónás könyvének alapvető üzenete és a megírásának mennyei célja is az lehetett, hogy a misszióba, az együttérzésbe, empátiába, a kegyelem gyakorlásába visszavezesse Júdeát.
Különösen jól példázza ezt az, hogy Jónás gondolkodásában az üzenet, a küldetés átvételének pillanatától ott volt egy momentum, ami az intézményesülő és felekezetté váló közösségekben általában fellelhető; botránynak, gyanúsnak látta Isten kegyelmét és nem értette az igazság és a kegyelem együttműködését.

Jón. 4. 2  Könyörge azért az Úrhoz, és mondá: Kérlek, Uram! Avagy nem ez vala-e az én mondásom, mikor még az én hazámban valék? Azért siettem, hogy Tarsisba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt [is] bánkódó.

Nem látta át azt a képet, amit az igazság és a kegyelem fonalából font és alkotott a Mindenható.
Az elődök mintáinak, tanításainak, értelmezéseinek követése, másolása és a szabadságot fojtogató tekintélyelvűség szintén a megújulás ellen hat, és Babilonban, a cethal gyomrában tartja Isten népét.
Ahogy egykor Jónás, (Babits szavaival) „rühellé a prófétaságot”, úgy ma is az intézményesült közösségekben gyakori jelenség, hogy némely írástudó, iskolázott, jómódú, ambíciókkal teli szolgáló „rühell” a megvettek, idegenek, bűnösök, nyomorultak, szegények felé szolgálni, őket felkarolni. Pedig a Jézus által elhívottak többsége közülük kerül ki.
Ahogyan Jónás menekült a küldetése, feladata elől, úgy menekült Izrael is a történelemben az Istentől ráruházott felelősségtől, és amint Jónást a cethal, úgy nyelte le Asszíria majd Babilon a zsidóságot.
De eljön/eljött a kiköpés ideje az elhívottak számára, amikor teljesíteni kell a feladatot, megalázva, halszagúan, mocskosan, de el kell menni az ellenséghez is, hirdetni az igét és vinni az igével járó kegyelmet.
Az egyház is elmenekült küldetésétől, belemenekült a „prosperitás evangéliumába”, az intézmények létrehozásába, rendszerek építésébe, sőt egy ponton a király, a trón védőszárnyai alá.

Ahogyan Jónást, úgy Istennek sok törvénykező, ítéletet hirdető szolgáját ma is identitásválságba sodorja az Úr megnyilvánuló kegyelme.
Mert nem a törvény alapján hirdetett ítélet valósul meg országokon, társadalmi rétegeken, bűnös embereken.
Olyan mély lehet ez a válság, hogy Jónás és a hozzá hasonló Isten szolgái inkább elköltöznének, semhogy eltűrjék a presztízsveszteséget, amely dörgedelmes ítélethirdetésük és a helyette megnyilvánuló kegyelem kiáradásának ellentétéből származik.

Jón. 3.10  És látá Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek az ő gonosz útjukról: és megbáná az Isten azt a gonoszt, amelyről mondá, hogy végrehajtja rajtuk, és nem hajtá végre.
Jón. 4.   1  És igen rossznak látszék ez Jónás előtt, és megharaguvék.
3  Most azért Uram, vedd el, kérlek, az én lelkemet én tőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem!

Jónás az evangéliumban, a kegyelemben botránkozott meg.
Még nem volt olyan kommunikatív, hogy találékonyan, tekintély-vesztés nélkül elmagyarázhatta volna, hogy miért felkent próféta ő, annak ellenére, hogy nem következik be az előre jelzett ítélet.
Jónást egy magasabb cél érdekében „csőbe húzta” az Úr.
Ő mondta, hogy kiáltson Jónás Ninive ellen. Lehet, hogy volt feltétel is az ítélet bekövetkezésével kapcsolatban, de Jónás feltétel nélkül hirdette az ítéletet:
„Negyven nap még és nektek végetek ninivei bűnözők!”
Az Ószövetségben a próféta isteni küldetését az igazolta, hogy megtörtént, amit előre jelzett. Jónásnak az Úr adott üzenetet, de mégse jött ítélet.
Lehet, hogy Izraelbe jutva a hír, a próféta ázsiója nagyot zuhant.
Jónás mégis többet kapott, mint amit személyes presztízsének csökkenésével veszített: Istent mélyebben ismerhette meg.
„PowerPoint bemutatót” láthatott a kegyelemről és bekukkanthatott Istene szívébe,
Azzal volt ugyanis nagy-nagy baja, hogy az Isten jó. Jóságával pedig rombolja az ő prófétai, apostoli, tanítói hitelét, melyet a szigorúság és az ítélettel való fenyegetés alapjára épített.
A felekezeti „Jónás” ítéletet hirdet, de az Úr nem büntet mégsem.
Mert, vagy nem is mondta, hogy büntetni fog vagy, mert irgalomra indult a vétkezők iránt.
Mivelhogy az Úr jó. A Galambot (Jónás neve ezt jelenti), a kegyelem (ami ma is kereszt botránya) akasztotta ki annyira, hogy szeretett volna meghalni.
De Isten ítélethirdető, kemény szolgáihoz is kegyelmes marad, és elvezette őt egy mélyebb Istenismeretre. A kegyelem ugyanis működik annak ismerete nélkül is. Hála Istennek!

A protestantizmus legfőbb elve a „sola scriptura” a maga idejében hatalmas dolog volt babonaságok, üres ceremóniák visszaszorításában, mára azonban úgy tűnik, mintha rácsot vonna ez is a gyülekezetek, felekezetek köré és meggátolja a megújulást. (Nem a „scripturával”, a „sola”-val van a baj, mert így elmarad a Spiritus Sanctus)
Vajon miért van az, hogy Jézus hosszasan beszél a Szent Szellemről, míg az írásmagyarázás szabályait, a Bibliaértelmezés alapjait érinti ugyan, de összefüggően nem tanít róla?
Az első egyházat, a „győzteset” írott ige nélkül, a Szellem vezetésére bízta. Hasonlóan az apostoli levelek is sokat foglalkoznak a Szent Szellem működésével ajándékok használatával, de az írásmagyarázás szabályaival a Biblia-értelmezés törvényeivel részletesen nem foglalkoznak.
Az Apostolok cselekedeteiben végig az látszik, hogy a Szent Szellem vezette az ébredést, az evangélium terjedését.
Az Írás, a keletkező újszövetségi és a meglévő ószövetségi iratok jelzőfények voltak csak. Arra szolgáltak, hogy a Szent Szellem landolását vezetését el ne tévesszük, de nem az igeértelmezés, a Biblia szimbólumainak verselemző boncolgatása jelentette a táplálékot a vezetést, a hívők számára, hanem a Szent Szellem inspirálta, Mennyből származó ige kihirdetése.

Az Írásból pedig, a szöveg összefüggéseiből kiragadva, pedig bármilyen állítás mellett és ellen is „kitermelhetünk” igéket. A hierarchia és a hagyomány tekintélyével aládúcolva ezeket, a hívők többsége, mint Istentől származó üzeneteket fogadja. Itt nem csak a katolicizmusról beszélek.
Sőt nem arról.
Manapság a prédikátor általában a bibliaprogramokkal szöszöl szolgálat előtt. Ha indít valamire a kenet egy hívőt, ő is hosszasan böngészi a Bibliát, pro és kontra érveket keres: „Tegyem, vagy ne tegyem?”
Megkérdezi a kvázi klérust, a vezetőt. A rendszer, a szervezet a szervezeti tekintély viszont a kiszámíthatóságban, fegyelemben, központi akarat kivitelezésében érdekelt, saját biztonsága is ettől függ a rendszerben. Ellenségesen fog kezelni minden egyéni innovációt és ambíciót, még ha a megkérdezett vezető őszintén szereti is az Urat, és a testvérét.
A rendszer nehézkedési ereje óvatosságra inti, ő pedig a lelkes, buzgó hívőt inti nyugalomra, óvatosságra, „bölcsességre”. Shakespeare-től tudjuk:
 
„Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti „tett” nevét.” (Hamlet)

Így hal el sok értékes inspirált kezdeményezés.  
Menet közben elvész az ambíció, a bátorság, a hit. A tekintély, a tradíció gyakran megfojtja a Szent Szellem mozdulását.
A nem inspirált, hanem a Bibliából egy cél, látás, egy tekintély, igazolására, bizonyítására kibányászott igék hirdetése nem a menny céljait, hanem emberek, szervezet, intézmények érdekeit szolgálják.
Nem táplálék a szívnek.

A reformáció nem vetett véget az egyház babiloni fogságának.
A gyülekezetek nagy része benne van a babiloni cet gyomrában.
Ha átmenetileg meg is szabadultak ébredési mozgalmak közösségei a cethal gyomrából, a „jónásaik” egy idő után a megtért hívőkből rendszert, intézményt hoztak létre (kényszer és csapda) merev doktrínákat, „klérust”, fojtó tekintélyelvűséget, és ezzel visszavitték a cethal gyomrába az Isten népét.
A Krisztus kereszthalálában adott kegyelem Ninivében való képviselete, hirdetése helyett, saját presztízsüket, hatalmukat, befolyásukat építik, saját igazságaik Istenéinél fontosabbá válnak.
Elfutnak Istentől adott küldetésük elől.
Be is kapja őket és követőiket Babilon bálnája.
Közösségeikben az evangéliumban megjelent kegyelem helyett ugyanaz a hajtóanyag kering, mint a világban; a teljesítményen alapuló kiérdemlés, sőt a kapcsolati tőke, az ügyes helyezkedés benzinje.
Ugyanaz a rendszer az egyházban vallásos üzemegységként működik, és ugyanazt termeli, mint a világi ikertestvére: pénzt, karriert, befolyást, hatalmat, rangot.
A lényegük ugyanaz: Babilon.
A rendszer, ahol fogoly Isten népe. A rendszer, ahol az elhívottak többsége nem csak nem tudja, de nem is akarja a Szellem vezetésében szolgálni Istenét.
Gyanúsak, akik igazi kincsről, szeretetről, kegyelemről, a hit általi örök élet biztonságáról beszélnek.
Mert ott bent homály van, nem látszik Jézus arca, a Krisztus jó illata helyett pedig halszag facsarja az orrot. De a bent lévők elhiszik, hogy ez, ahol vagyunk, a teljesség, a „lehetséges egyházak, gyülekezetek leges legjobbika”. Rossz és becsapós hely a babiloni bálna gyomra.
  
Most újra elkezdte a cethal kiköpni a küldötteket és ezeknek, nekünk, el kell menni az asszírokhoz, akármilyen félelmetesek is azok.
El kell mondani az evangéliumot a törvénykező, cselekedeteikben bízó embereknek is. Be kell kiabálnunk a cethal torkába is, hogy „Fussatok a fényre!”
Védelmeznünk és képviselnünk kell az evangéliumot.  
El kell menni a megvetettekhez, a nincstelenekhez, a jellemtelenekhez, erkölcstelenekhez, a világ bolondjaihoz, melegekhez, migránsokhoz, és hirdetni nekik a kegyelem evangéliumát.