Evangélium,  Gyülekezet, közösség,  Hitéleti írások,  Szégyen és félelem

„Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.” (Petőfi) /A galata-igézetről.4./

                                                         

Isten terve mindig is a szereteten és szabadságon alapuló kapcsolat, közösség volt az emberrel.
A valódi szabadság csak a szeretet közegében őrizhető meg. (agapé=szerelem, ha egyetlen szóval próbáljuk fordítani)
A szeretet pedig csak szabadságban képes kivirágozni, felnőtté válni.

Létezik ugyan törvénnyel védett, kikényszerített szabadság, pl. a klasszikus liberalizmus politikai demokráciájában, de a szeretet ebben nem feltétlenül van jelen.
Van szabályokkal körülbástyázott szeretet is, pl. a szülő és kisgyermek kapcsolatában, de ebből meg a szabadság hiányzik.
Isten az emberiséggel való közösségében mindkettőt akarja, és ha megértjük az evangéliumot és általa Istent, az Apát is világosabban látjuk, akkor mi is ezt fogjuk akarni.
Az evangélium nyilvánvaló üzenete, de a teljes Szentírás sugalmazása is az, hogy a Teremtő egy ilyen kapcsolatra vágyik az emberrel és az ember legnagyobb deficitje, bajainak okozója e szabadságban megélt szeretet-kapcsolat hiánya a Teremtőjével.
Ebben nagyjából minden keresztény egyetért. Abban is, hogy Istennel való közösségünkben a szeretet játssza a főszerepet, ez hozza létre, alakítja, és vezérli a kapcsolatot.
A szeretet-kapcsolatokról pedig tudjuk emberi tapasztalatból is, hogy nem lehet szabályokra-parancsolatokra építeni őket. Nem lehet a házasságot 10-20 szabályra, parancsra redukálni.
A gyermekeinkkel, barátainkkal való kapcsolatot sem lehet az elvárás-teljesítés üzleti alapján megélni, gyakorolni súlyos torzulások nélkül.
A külső szemlélő számára úgy tűnhet, valamiféle erkölcsi törvényt tartanak meg a felek, nem csalják meg egymást, nem beszélnek rosszat a másikról.

Az nem látszik kívülről, hogy az egymást szerető, szövetséges felek számára nincs már megfélemlítő-ösztönző külső parancs, elvárás, nincs törvény.
A hűség, a tisztelet belülről fakad, szeretetből. Mert az nem illeti gonosszal a másikat.
Tehát teljesen szabad, amikor hűséges, amikor nem panaszkodik a másikra egy harmadik embernek.
Az, hogy ez az életmód pont úgy néz ki, mint amit a törvény is elvár, csak járulékos elem, már nem számít.
A valóban szerető ember belülről, nem külső parancsok által vezérelt. Szabadon él és/de pont azt akarja, arra törekszik, amit Isten is akar.
Mindig is ez volt az Úr terve.
 
A kívülről, parancsok, tekintélyes emberek tanácsai, útmutatásai általi vezetés csak szükségmegoldás volt.
Az emberiség esetében Jézus áldozatáig, az újjászületésig, és az egyes hívőnél az újjászületés utáni kisgyermekkorban.
A kisgyermekkorban sem az állapot konzerválása Isten célja, hanem a felnövekedés, éretté válás, a szabadságra ráébredés, a Krisztus iránti szenvedélyes, stabil felnőtt szeretet létrejötte.
Ez utóbbi hozza létre a belső vezetettséget, a keresztény szabadságot, a szabadság pedig fenntartja a szeretet lángolását.
A szeretet-kapcsolatok lényeges eleme tehát szabadság, amelyben megmarad a felek közötti szeretet akkor is, ha valamelyik vét a másik ellen, helytelenül cselekszik.
Jézussal való kapcsolatunkban a test miatt mi vagyunk, akik időnként helytelenül cselekszünk. De tudjuk, hogy nem veszítettük el Isten szeretetét. A helyreállás vágya is ezért belülről fakad, nem az ítélettől való rémüldözésből.


A másik típusú kötődés, a szabályokon alapuló kapcsolat létezik katonaságban, munkahelyen, üzleti életben.
Bár itt is nagyon kietlenné válnak a viszonyok, ha csak szabályok és elvárások vannak.
De ha az Istennel való kapcsolatot szabályokra, törvényekre elvárásokra alapozva tanítjuk, akkor akaratlanul is laktanyává, vagy pedig munkahellyé, profittermelő üzemegységgé, céggé esetleg tőzsdévé, esetleg bölcsődévé silányítjuk a gyülekezetet.
A személyes közösségünkből az Úrral pedig elkezd elillanni a személyesség és a szeretet. Igyekszünk hozni a normát.
Az elvárásra és magunkra figyelünk már. Nem Krisztus-centrikus többé az életünk.
Isten soha nem akarta, azt hogy az embereknek a vele való kapcsolata a törvény által szabályozott cselekedeteken alapuljon. Ez megöli, kizárja a személyességet, ami Istennek és az embernek is a legfőbb vágya.
A Törvény azért jött, hogy az ember ráébredjen e lényegi hiányára:
Egyedül nem megy, csak az Istennel való személyes közösségben.
 
E kapcsolat létrehozója és ragasztóanyaga pedig a bizalom, a hit.
Ami pedig el akar szakítani, az a bennünk levő bűn, amit maga a törvény erősít fel. (1 Kor 15. 56)
A bűnre rámutat ugyan a törvény, de nem tud személyes kapcsolatot létrehozni.
Ma sem.
A bűn felismerése után csak félelmet, vagy önelégült képmutatást teremt, ha nem keresi valaki a személyességet az Úrral, túl a szabályok világán.
Ha igen, Jézusban meg fogja találni. E személyesség, intimitás közegét nevezzük kegyelemnek. Csak Jézus áldozatán át vezet ide az út, amit a valódi evangélium, „az Isten országának ez az evangéliuma” (Mt.24.14.) mutat meg.

A galáciai-igézet azért talál olyan könnyen utat az ember gondolkodásmódjához és szívéhez, mert a logikája a világ logikája.
Üzleti logika, szabályok diktálta, jutalmazás-büntetés alapelvvel.
A kegyelem világában azonban nincs üzlet.
A világban és a vallásban központiak az elvárások: aki jól teljesít, az érvényesül, az kerül előre.
(Persze ez az elv a világban és a vallásban is képmutató.
Nagyon sok egyéb szempont alapján kerülnek ki a vezetők, a gazdag emberek, a sikeresek a többiek közül, még a gyülekezetekben is, de a világban főleg. Ismeretség, érvényesülési technikák, hízelgés, törtetés, aztán /remélhetőleg egyházon kívül/ a bűnözés erőszakosság, félrevezetés, emberek leuralása, becsapása.
Sajnos ezek, ha nem is olyan durva módon, de az egyházban is jelen vannak.)
A galata-igézet a gondolkodásmódba épülés által rendszeralkotó erővé válik.
Az értékrend is közelíteni fog a világéhoz: A gazdagot, a befolyásosat, a magas kapcsolatokkal rendelkezőt, a „sztárt” (bármilyen értéket, vagy értéktelenséget képvisel, „mert hát sokan figyelnek rá”) tekintik áldottnak. Törekszenek is ezekre a hívők néha nem túl tiszta módszerekkel.
Aki tartósan szegény, beteges, függőséggel megkötözött, vagy csak más utat jelölt ki neki a Mindenható, ezért nem képes tartósan uniformisban menetelni, lépést tartani a többséggel, az gyanússá válik. „Nincs hite”, „bűnökben él”, „kormányozhatatlan, lázadó”.
Gyakran a megbélyegzettek maguk is elfogadják e vádakat, szégyenkeznek, majd az elvárásra, magukra, hitük nagyságára, bűneikre fókuszálva küzdenek, hogy hozzák a normát.
Ám ez így lehetetlen, hiszen nem Jézusra figyelnek már.
Ez az igézet a világnak azt a rendszerét honosítja meg a gyülekezetekben, amelyről Jézus beszélt. Hogy a királyok, a vezetők uralkodnak az embereken és még azt is elvárják, hogy „jótevőnek, pótolhatatlannak” tartsák, szeressék, tiszteljék őket, sőt támogassák hatalmukat és biztosítsák átlagon felüli életmódjukat.

Lk.22. 25  Ő pedig monda nekik: A pogányokon uralkodnak az ő királyaik, és akiknek azokon hatalmuk van, jóltévőknek hívatnak. 


A világban, ez rendben is van valamennyire. A bűn jelenléte miatt, mert hatalomra, hatalomgyakorlásra szükség van akkor is, ha a hatalmat gyakorló ugyanolyan tökéletlen ember, mint akik felett hatalmát gyakorolja.
De az egyházban Jézus egy teljesen más rendszeralkotó gondolkodásmódot kért, és más mintát adott. nevezetesen:
„Aki nagy akar lenni, legyen a többiek szolgája, aki pedig első az mindenkinek a rabszolgája.”
Az emberek feletti hatalom, a népszerűség vágya ugyanolyan testi vágy, mint a paráznaság.
Jézus nem is akad ki János és Jakab meg anyukájuk hatalom-kérésén, csak helyre teszi a gondolkodásukat.

Mt. 20.25  Jézus pedig előszólítván őket, monda: Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk.   26  De ne így legyen közöttetek; hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; (diakonosz=szolgáló)   27  És aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok.(dúlosz=rabszolga)   28  Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.

Ez azt jelenti, hogy nem tart igényt privilégiumokra, elérhető az emberek számára, és a Krisztus miatt örömét leli az emberekkel való foglalkozásban, ügyeik megoldásában, Isten szavának közvetítésében.
Elsősorban nem a színpadon, hanem személyes kapcsolatokban.
Ezért persze szeretni fogják, megbecsülik, tehermentesítik, de az, amit ma a karizmatikus gyülekezetekben látunk egyes pásztorok részéről, az mélyen ellentétes Jézus Krisztus szavaival. 

A gyülekezetekben, felekezetekben jelenlevő törvénykezésnek, elvárás alapú gondolkodásnak, és az ebből kinőtt rendszernek a szellemi oka, azt gondolom, a „galata-igézet.”
Ami ezt megolajozza, és gyorsan elfogadhatóvá teszi, az pedig nem a Szent Szellem, hanem az, hogy a gondolkodásmód irányultságát nem kell megváltoztatni, hiszen a világ is teljesítmény, siker, nagyság, gazdagság-centrikus, így elkerülhető egyrészt az az erőfeszítés, hogy Jézus megismerése után a vele való kapcsolatról, egyházról, közösségről se a világ logikája szerint gondolkodjunk, másfelől a botrányosan eltérő gondolkodásmód miatti konfliktus is elkerülhető a világgal.

A szabály, törvény, elvárás alapú gyülekezeti rendszerekben aztán kialakul még egy ok, ami fenntartja magát a rendszert.
Nevezetesen az, hogy a kialakult intézmények, hierarchia, gazdasági érdekek, célok akkor tudnak hatékonyan és jól működni, ha az emberek a vezetőkben többet látnak, mint amik.
A szabályok hirdetése következtében ugyanis hamar rájön a hívő, hogy nem tud ezeknek maradéktalanul megfelelni, viszont úgy láttatja a rendszer, hogy a rangban felette állónál van megoldás, hiszen az tökéletesebb, felkentebb, jobb nála.
A szabályok, törvények félelmet generálnak.
Különösen a büntetés, ítélet lebegtetései. De ott van Isten embere, a kvázi klérus tagja, vagy e vezetők vezetője, aki birtokolja a megoldást.
Tehát feltétel nélkül alárendelem magam, hűséges vagyok hozzá mindenféleképpen, mert félek, hogyha kikerülök a tekintélye alól, utolér az ítélet, a tökéletlenségeim büntetése.
Ez a rendszer az, amely kisgyermekkorban tartja a hívőket.
Saját céljai érdekében hirdeti az evangélium mellett, azzal keverve a szabályokat, a törvényt, a félelmet, hogy bent tartsa az embereket.
Mert ha felnő egy hívő, szabaddá válik.
Ott maradni is, de félelem nélkül máshová menni az Úr vezetésében. 
Pont, mint a családban felnőtté vált gyermek.

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük