Teokrácia, lázadás, vezetői tekintély

„Az egyházban teokrácia van.” Ezt a mondatot a legtöbb keresztény már hallotta, de vajon értjük-e mit jelent és vajon van-e igei alapja?
A teokrácia annyit jelent, hogy Isten uralma. Az egyházban Isten uralma van. Ez eléggé triviálisnak tűnik. Ez az igéből mindenképpen alátámasztható.

Azonban ez a mondat jóval többet takar ennél. Valójában arról szól, hogy az adott gyülekezetben meglévő vezetői hierarchia Istentől van, annak legfelső szintjén maga Isten áll, ezért ennek a „tekintélyi rendnek” (ez sem a bibliából származó szakrális kifejezés) minden hívőnek alá kell vetnie magát; a tekintélyi rendben fölöttünk álló személyen keresztül Isten szól, amit mond, azt el kell fogadnunk, a tanácsát meg kell tennünk; aki nem így tesz az lázad Isten ellen. Ez a gyülekezetekben megvalósuló teokrácia, amelyet a vezetők akkor hangsúlyoznak, amikor úgy érzik sokan lázadnak a tekintélyük ellen. Ez utóbbi mindössze annyit jelent, hogy nem értenek velük egyet.

A helyzet az, hogy a bibliában a tekintély szó nem szerepel. A Galata-levélben szerepel magyarul az a kifejezés, hogy tekintélyesek, amely eredetiben azt jelenti, hogy „azok, akiket valamire tartanak”. Az angol fordítások is így adják vissza. Ehhez képest, ha meggondoljuk, hogy hányszor hallunk a tekintélyről, arról, hogy ki számít tekintély személynek az adott hívő számára, akkor ki kell gyulladnia egy piros lámpának a fejünkben és a szívünkben.

Nézzük a lázadás szót. A magyar fordításban mindössze tízszer szerepel ez a szó. Talán nem haszontalan átnézni, hogy milyen helyzetekben fordul elő. Az újszövetségben mindössze négyszer fordul elő: háromszor Barabást nevezi lázadónak az ige, egyszer pedig az efezusi jegyző mondja, hogy lázadással fogják őket vádolni a csődület miatt. Az ószövetségben találunk hat előfordulást: A 4. Mózesben Kóré csoportját nevezi az ige lázadóknak, valamint Mózes mielőtt rácsap kétszer a sziklára lázadónak nevezi egész Izraelt; a következő két előfordulás Ezsdrás könyvében az ellenség Jeruzsálemet nevezi lázadó városnak; Jób könyvében Elihu állítja Istenről – szemmel láthatóan hamisan -, hogy villámokat rendel ki a lázadó ellen; végül a 139. zsoltárban mondja Dávid, hogy „az ellened lázadókat ne gyűlöljem-e?” A legérdekesebb a tíz idézetben, hogy egy kivételével emberek neveznek másokat lázadónak. Az egyetlen kivétel a szó első előfordulása, amelyet érdemes megnézni jobban.

4 Mózes 17:10.
„És mondta az Úr Mózesnek: Vidd vissza az Áron vesszejét a bizonyság ládája elé, hogy őriztessék ott a lázadó fiaknak jegyül, hogy megszűnjék az én ellenem való zúgolódások, hogy meg ne haljanak.”

Tehát Isten itt is irgalommal fordul a lázadók felé, nem akarja, hogy meghaljanak. Amikor prédikátorok dörögnek a lázadók ellen, akkor ezt az irgalmat soha nem érezzük.

Akkor mi a helyzet ezzel a lázadással? Lehet, hogy erről nincs is szó a Bibliában? De van róla szó. Az ószövetség tele van vele, csak egy más formában: ellenszegülni, vagy ellenszegülők. Ezt is meg fogjuk vizsgálni, de most nézzük az újszövetségi előfordulásokat.

Az újszövetségben az antitasszomai görög szót használják az ellenállás, ellenszegülés leírására. Ez szerepel Jakab illetve Péter első levelében, amikor azt mondja, hogy Isten a kevélyeknek ellene áll.
Az első előfordulás az Apostolok Cselekedeteinek könyvében található, amikor a macedóniai zsidók ellenállnak az evangéliumnak. A következő a Róma levélben, ahol arra figyelmezteti Pál a keresztényeket, hogy ne álljanak ellene a világi hatalmaknak, mert azok Istentől vannak. Aki pedig ellene áll a világi hatalomnak, az Isten rendeletének támad ellene.
Ezt a kérdést talán érdemes átgondolni és árnyalni a történelmi tapasztalatokkal. Hiszen ha ezt a végletekig visszük, akkor a diktátoroknak sem szabad ellene szegülni (Hitler, Mussolini, Sztálin, stb). Az utolsó előfordulás pedig a Jakab 5:6-ban található, mely helytelenül lett fordítva, helyesen: „Bűnösnek nyilvánítottátok, megöltétek az igazat, nem áll ellent nektek.” Ez világosan Jézusról szól, vagy más keresztény mártírokról.

Egy másik görög szó az antidiatithémi szintén szembehelyezkedést, ellenkezést jelent. Timótheusnak ajánlja Pál, hogy szelíden fenyítse (eredetiben: nevelje, oktassa) az ellenszegülőket; ha talán adna nekik az Isten megtérést (metanoiá) az igazság (alétheia) megismerésére. Tehát itt világosan még hitetlen emberekről van szó, akikkel türelmesnek kell lenni.

Végül a Zsidó 10-ben fordul elő, hogy a tűz megemészti az ellenszegülőket. Ez az a híres rész, amivel a keresztényeket szokták fenyegetni, hogy ha szándékosan vétkeznek, elkárhoznak. Viszont tudjuk, hogy ez a rész azokra a zsidókra vonatkozik, akik visszamentek az állatáldozatokhoz.

A fentiekből a következők vonhatók le: 1, a lázadást és ellenszegülést az ige főképpen a hitetlenekkel kapcsolatban használja; 2, a világi hatalomnak nem szabad ellenállni (ezt persze érdemes árnyalni); 3, maga Isten is ellene áll a kevély embereknek.

Akkor miért harsog sok prédikátor az ellenszegülő lázadó hívők ellen.
Van, aki csendes lázadóknak nevezi azokat a hívőket, akik járnak a gyülekezetbe, de nem értenek egyet a vezető politikai nézeteivel. Mi állhat emögött? Hogyan igazolják ezek a prédikátorok magukat az Isten igéjéből?

Nagyon egyszerű a megoldás, ugyanis az ószövetség tele van a máráh szóval, mely azt jelenti lázadni, engedetlennek lenni, ellenszegülni.
Ez a szó szerepel Saullal kapcsolatban is, amikor azt mondja neki Sámuel, hogy varázslásnak bűne az ellenszegülés – érdekes módon ez kedvenc igéje a dörgedelmes prédikátoroknak. Ez a szó 43-szor fordul elő az ószövetségben. Miért lehet ez? Ennek oka, a két szövetség közti különbségben keresendő. Az ószövetségben az emberek nem saját, jószántukból, hanem a szüleik akaratából kerültek bele, amikor körülmetélték őket 8 napos korukban. Ezután egy írott törvénynek kellett megfelelni: aki megtartotta, az áldásba jutott, aki nem, az átokba. Azonban senki nem tudta megtartani a bűnös természet miatt. Sőt maga a törvény kavarta fel az illegális vágyakat az emberben, ezért Izrael fiai folyamatosan ellene szegültek Istennek, lázadtak ellene. Mi a helyzet az újszövetségben? Az újszövetségbe nem tud az ember öntudatlanul bekerülni, csak tudatos döntéssel, aki hisz Jézusban az igaz emberré vált és egy természetcsere történt a személyében. Ettől kezdve már csak a testében még jelenlevő bűn miatt követ el bűnt. Az újszövetségben csak úgy lehet Isten ellen lázadni, ha elutasítjuk a Fiát, amit csak hitetlenek tudnak megtenni. Ezért nem használja az újszövetség hívőkre a lázadó, ellenszegülő kifejezéseket. Ők már hisznek Isten Fiában, ezért nem képesek lázadni.

A prédikátorok problémája tehát arra redukálható, hogy milyen szövetségben látják magukat és a rájuk bízott nyájat. Ha valaki lázadókról dörög az istentiszteleten, akkor annak adja bizonyítékát, hogy keveri a szövetségeket, és mint valami bűvész azt a szövetséget rántja elő a farzsebéből, amelyik éppen megfelel az érdekeinek. Következésképp a sokat emlegetett teokrácia csupán egy olyan rendszer kereteit adja meg, ahol a hívőket tetszés szerint lehet kontrollálni annak érdekében, hogy eszükbe se jusson másik gyülekezetbe menni; elég befenyíteni őket azzal, hogy mindent elvesz tőlük az Úr, ha lázadnak, ellenszegülnek a tekintélynek, tisztára mintha ószövetség alatt lennének. Néha pedig kapnak egy kis simogatást is, hogy milyen jó az Úr, meghalt értük.

Tehát a teokrácia, a lázadás, a tekintélyi rend sűrű emlegetése semmiképpen nem tekinthető újszövetségi gyakorlatnak. Pál, amikor a tekintélyét erősítette a korinthusiaknak, nem fenyegetőzött, hanem érvelt, meggyőzött. Ezt nagyon hiányolom a mai gyülekezeti vezetőktől.

Ezek után felmerül a kérdés, hogyan kell viszonyulni a hívőknek a vezetőikhez; el kell-e fogadniuk mindent, amit prédikálnak nekik? Ezt egy másik írásban fogjuk megnézni.