A megbocsájtásról.

Az emberi lelket, személyiséget leginkább motiváló legerősebb négy ösztönös dolog szerintem a szerelem, a szeretteink életének védelme, a túlélés ösztöne, aztán ezekkel összefüggésben a negyedik, a bosszú. Ezeket tanítani sem kell, „előjönnek” adott helyzetben.
A bosszúval az a baj, hogy nem egyensúlyt eredményez, hanem egy végtelen körforgást indít be: A sérelemért jogosan bosszút állok, elégtételt veszek, aminek a mértékét soha nem lehet patikamérlegen kimérni, erre az egykori sértőben jön létre a bosszúvágy és elindul a végtelen ördögi kör. Megátalkodott szembenállás személyek, hívők között, megvetés, lenézés rosszakarat közösségek, gyülekezetek között, örök harag családok, törzsek, etnikumok között, várakozva a bosszú lehetőségére. Máris ott vagyunk a vérbosszúnál, a népirtások, etnikai háborúk kapujában,
A megbocsájtás nem zsigeri dolog, nem ösztön, nem természetes, és „igazságtalan” is, a történések sérelmek tényeit emberi szempontból tekintve. Csak akkor vagyunk rá képesek, csak akkor működik, ha valami, az emberi léleknél nagyobb, nemesebb valóság vagy személyi érinti meg a pszichét.

Mégsem állíthatja le semmi egyéb a bosszú körforgását.
Ilyen módon teljesen gyakorlati kérdés is megbocsájtani, hiszen állandó háborús helyzetben, konfliktusokban, harckészültségben nem lehet normális lélekkel élni.

A megbocsájtás a kegyelem egyik tartóoszlopa.
A mindenható Isten szintén egyoldalúan bocsátott meg nekünk és az emberiségnek, amikor a Fiát odaadta. Ez a kegyelem tesz képessé megbocsájtani.

A megbocsájtást kezdeményezheti a sértő, de csak a megsértett fél tud véget vetni a jóvátétel és a bosszú körforgásának.
Hiába kérnek tőlem bocsánatot, ha én nem vagyok hajlandó megbocsájtani és hiába kérek én bocsánatot attól, akit megbántottam, megsértettem, ha ő nem hajlandó megbocsátani.
A kapcsolat mindkét esetben törött marad, rosszabb esetben harci helyzetté alakul.

A megbocsájtást viszont szabállyá, a Tízparancsolathoz hasonló elvárássá, törvénnyé emelni maga a kegyetlenség.
A döntés, az irányultság a megbocsájtásra megszülethet közvetlenül a sértés után, de a teljes elengedés és békesség létrejötte komplex lelki folyamat még az Istennel szoros személyes kapcsolatban álló ember számára is. A kegyelem, Isten indokolatlan, kiérdemelhetetlen jóságának, szeretetének érintései kellenek hozzá.
A hívő ember sem tud „megváltozni vezényszóra”. (Bródy.)

A „Miatyánkban” a megbocsájtásnak fordított aphiémi elhajít, szabadon enged, tartozást elenged és megbocsájt jelentésű. A véteknek fordított opheiléma szó, a 12 vsz.-ban tartozást, fennálló követelést jelent mindkét esetben, nem bűnöket elsősorban.

Mt 6.12  És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek;  14  Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok.   15  Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.

 
A 14-15-ös vers magyarázata sem a bűnre használatos hamartia szót használja, hanem itt meg paraptóma szerepel, ami botlás, melléfogás, hiba jelentésű elsődlegesen.
Az általánosan a bűnre alkalmazott újszövetségi kifejezést, a hamartia-t is használja Jézus a Lk 17. 4-5-ben és a Mt. 18-ban. A Károli-féle fordítás ennek ellenére mindhárom görög szót a vétkezni, vagy a vétek kifejezéssel adja vissza.
Azonban nem véletlenül használt Jézus három, eltérő jelentésű szót a megbocsájtásról szóló tanításaiban.
Lk. 17 és Mt. 18 azt mondja, ha a „hamartia”-t, a bűnt követik el a hívők egymás ellen, akkor feltétel lehet a bocsánatkérés, de az evangéliumból azt értettem meg, hogy ha el is marad a bocsánatkérés, jobb megbocsájtani, mint ítéletet várni a sértőre.
Ha azt mondjuk „megbocsájtottam”, de várva-várjuk Isten csapását a sérelmet okozóra, akkor el sem indult bennünk az elengedés folyamata. Csak képmutatóskodunk. Az ellenfél nyaka helyett az ügyet szorongatjuk.
Az igazság mindenképpen helyreáll, ha késni látszik is. Istenre bízhatjuk.

 
Jézus azt mondja, hogy sérelmeinket engedjük el, mondjunk le a megtorlásról. (Emlékezni persze fogunk és lehet, hogy egy árulás után a bizalom, a barátság, az eredeti kapcsolat nem állítható helyre.)
Ha nem vagyunk rá hajlandóak, ha dédelgetjük a sérelmet és a bosszúvágyat, ha nem hozunk egy döntést és adjuk át a lelkünket, hogy Isten szeretete begyógyítsa a sebeket, akkor elveszítjük a képességet az Isten elengedésének felmentésének megbocsájtásának az átvételére.
Nem Isten tartja ezt vissza durcásan, hiszen Ő már megbocsájtott Krisztusban.
Nem arról van szó, hogy ha megbántottak, sebet okoztak neked, megaláztak és azonnal nem törlöd ki nyomtalanul a sérelmet a lelkedből, akkor még az Isten is megharagszik rád és Ő is megbánt, sebet okoz és megaláz. Távol legyen! Vagy melyik szülő az, aki, ha tiltása ellenére a gyerek vagánykodik és összetöri magát, utána még jól meg is veri?
Vagy nem jobb szülő-e nálunk a mi Apánk?
A megsértett fél ráadásul lehet teljesen vétlen is.

Nem. Itt arról van szó, hogy ha makacsul nem akarjuk a golgotai kereszt és Jézus Krisztust ért sérelmek és az Ő, ezekre adott reakciói fényében látni saját sérelmeinket, akkor megkeményedik a lelkünk és magunkra zárjuk a bosszú és a gyűlölködés börtönének vasajtaját. 

Egy 1942-ben japán hadifogságba esett brit katona, Laurens van der Post szavaival zárom:

„A fogolytáborban tanultam meg, hogy a megbocsátás nem valamiféle vallásos szentimentalizmus, hanem lelki értelemben legalább olyan alapvető törvény, mint a gravitáció. Aki a gravitáció törvényét nem veszi figyelembe, az kitöri a nyakát – aki pedig a megbocsátás törvényét hagyja figyelmen kívül, az a lelkén ejt halálos sebet, és újra csak visszakerül az okok és okozatok láncolatába, amelyből az ember oly régóta és oly fájdalmasan igyekszik kitörni.” (A bosszú körforgásába.)