Levél az 1. századból a 21.századiakhoz.

 Egy Krisztus után 50 körül írt látlelet és gyógymód a mai emberek számára.

Jakab levele olyan emberi közösséghez, gyülekezethez szól, amely nagyon hasonlít a mai nyugati társadalmakban élő emberek, gyülekezetek életére, szokásaira, kapcsolataira, értékrendjére.
A magyarországiakéra is.

Az 1. fejezet különbséget tesz a próbák és a kísértés között. Az előbbinek a meglátásához, próbaként való felfogásához bölcsesség kell.
A kísértés pedig nem Istentől van, hanem a kívánságokból.
A saját testi kívánságainkból és másokéból.
Ebből a kívánságból származik az összes negatív jelenség, melyet a levél tárgyal.
A bölcsesség azonban, kitartást, állhatatosságot eredményez a hitben.
A gonosz dolgok iránti kívánság eluralkodása pedig bűnt, mely halálba vezet.
A mai egyház szembeötlő problémája hogy egyes vezetők és keresztények személyes becsvágyukat, kívánságaikat, isteni küldetésnek tartják, Isten vezetésével keverik, és emiatt várják el személyes ambícióik támogatását. Mert azt, az „Úr tervének” hirdetik.
A terveikbe, céljaikba beilleszkedni bármely okból nem akaró alárendeltjeiket „fegyelmezés” címén nagy nyomások alá helyezik gyakran vezetők, melyeket isteni próbának állítanak be.
Valójában rafináltan kreált és menedzselt, mesterséges csapdahelyzetek ezek, egyértelmű pszichológiai céllal. Az ember ebben vagy megtörik, és feltétel nélkül aláveti magát a nagy „vision”-nek és a vezetőnek, vagy elhagyja a közösséget.
Ha őt is érdekei vezetik elsősorban, és az adott közösségre úgy tekint, mint ambíciói kiélésének közegére, vagy egzisztenciálisan is függ már a rendszertől, akkor általában megalkuszik, idomul, belesimul a rendszerbe. A fegyveres testületekben ez a módszer még érthető. Tudjuk, hogy a politikában elég átfogóan, és egyes versenyhelyzetben lévő cégeknél is alkalmazzák. Megtörésnek hívják, és nem keverik bele Istent.
Az egyházban azonban nem lehetne jelen az effajta irgalmatlan uralkodás, a szabad akarat és személyes vezetettség megtörését célzó durva manipuláció.
Az igazság letéteményese ugyanis a Szent Szellem és az Ige, nem pedig egyes emberek, illetve céljaik.
Ez nem az isteni bölcsesség munkája. A korszellem hatása, mely a közösséget is erősen befolyásolja, gyakran irányítja és uniformizálja.

A 2. fejezet a protekcionizmus kérdésével indít. Személyválogatás, részrehajlás.
Ezért alakul ki a hívők rangsorolása vagyoni helyzet és társadalmi befolyás szerint. Vastagon jelen van ma sok gyülekezetben.  
Mögötte ugyanazok az önző személyes kívánságok, becsvágyak húzódnak meg. Elvezet a képmutatásba is.
Prédikálnak irgalomról, azonban a konkrét döntésekben az emberi szükség, a nincstelen, kiszolgáltatott hívők szüksége helyett rendszerint más érdekeket, ambíciókat szolgálnak ki. Ezekre költik a bevételt.
Hívők éhezhetnek, önhibájukon kívül súlyos gondokkal küszködnek, míg a közösségi pénztárakban és befektetésekben milliók vannak.
Az elvek, „az Isten munkája”, a „gyülekezet érdeke” fontosabb, mint az egyes ember. Nem csak az a baj hogy ezek így csak szólamok és fedőnevek, hanem a nagyobb az, hogy Jézus nem elvekért ment a keresztre, hanem „Béláért” a milliomosért, és „Feriért” a hajléktalanért.
A konkrét emberért.
Itt szól Jakab olyan tettekről, melyekből látszik a valódi hit.
Ezek nem a törvény cselekedetei. Bár a valódi hit erkölcsi döntésekben is megmutatkozik, de az erkölcsös élet oka a hívőben nem a törvény betűje, hanem a Krisztus iránti szeretet.
Kívülről nézve olyan, mintha a szabályok vezetnék, de valójában már nem a betű, hanem a Szellem vezeti. Ilyen cselekedet az irgalmasság is.
Ha nem csak beszélünk róla, hanem tesszük is.

A 3. fejezet az egyházi, gyülekezeti karrier kérdését is érinti.
Nagyon sokan akarnak Jakab címzettjei közül prédikátorok, tanítók, teljes idejű szolgálók, emberek előtt állók, mikrofonba beszélők, éneklők lenni.
A buzgóság mellett ebben gyakran ott van a szereplési vágy, a népszerűvé válás akarása is. A kívánság.  (1.fej.)
Jakab idejében a jól beszélő rabbik, tanítók, és egyéb dolgokban kiemelkedő vallási vezetők álltak a zsidó és júdeai keresztények figyelmének fókuszában. Ma a sztárkultusz sokkal általánosabb, és a „sztárság” már nem is kötődik értékek hordozásához.
A keresztény „sztárrá válni akarásban” nagy motiváló erő van, de a korszellem hozza létre. Nem az Úr Szelleme.
Ez sem helyes, mert a vezetésre és a beszéd szolgálatára elhívottak is sokat vétkeznek, miközben beszélnek, (vagy írnak) embereknek. Mennyivel inkább olyanok, akiket nem az Úr állított emberek elé, hanem a saját becsvágyuk. Óriási káoszt okozhatnak rajongóik és a maguk fejében is, ha rendszeresen „fellépnek.”
Ehhez kapcsolódik a bölcsesség kérdése. A bölcsesség nem okos tanítások, fantasztikus gazdasági, politikai látások, vagy mély összefüggések, szimbólumok feltárása, „verselemzés”, hanem sors és élet.
Szelídségben és irgalmasságban mutatkozik az isteni bölcsesség.
Jakab címzettjei látásaikkal, „vision”-jükkel, az Úrtól kapott nagyszabású álmaikkal, terveikkel, taktikai bölcsességükkel dicsekszenek.
Közben a szívükben irigység és önzés van, pozícióharc és féltékenység, önző törekvések és ezek miatt a kapcsolatokra is átterjedő bizalmatlanság, versengés fertőzi a közösségi életet. Mert nem csak az „önjelöltek” vannak távol tartva a szolgálattól, de azok is, akiket az Úr küldene, hogy beszéljenek.
De a helyek foglaltak, néha már örökletes alapon, az elvárás pedig az, hogy el ne menj magadat kipróbálni, új közösséget alapítani, mert csak nálunk lehetsz biztonságban.
A hívők méricskélik egymást, néha valaki körül irányítottan megfagy a levegő, páran mindig is „gyanúsként” vannak számon tartva, és rivalizálás folyik. „Hányan vagytok? Mi többen.” „Mennyien tértek meg? Hányan épültek be? Nálunk többen.” „Meggyógyított az Úr? Engem sokkal súlyosabb betegségből!”
Ez még nem érett gondolkodás. Ez még gyermekkor.
Jakab szerint mindenféle gonosz cselekedet és dolog is megtalálható az ilyen közösségben.
Az igazi bölcsesség, ami Istentől van, azonban a szívből jön.
Nem ügyeskedés és taktikázás, akció-reakció lépéseinek önérdek-vezérelt, előre számítgatása. Nem sakkozás.
Isten bölcsessége, írja Jakab, tiszta, békeszerető, figyelmes, kíméletes, megértő könyörületes, igazságos, őszinte és nem részrehajló.

A 4. fejezetben arról beszél, hogy nagyon sok a harc, a háború, a veszekedés. Egyesek „árulónak” minősíttetnek, mások „becsapottaknak”, vagy „tévtanítóknak”, de mindenféleképp bűnösöknek.
Az információ a másképp gondolkodó, vagy rivális tesóról aranyat ér, mert kordában lehet vele tartani, vagy ha azt nem, hát hitelteleníteni.
Másoknál a bennfentes információk, „titkok” birtoklása, a pozíció és az egzisztencia garanciája. (Hogyan is maradhatna meg a Krisztus szeretete a kapcsolatokban, ha a közösség multi-cégként, franchise-modellben működik, gyakran a fegyveres testületek szigorú tekintélyi rendjében?
Számomra ez ma világméretű jelenségnek tűnik. Még a „kegyelem mozgalom” gyülekezetei is ezt a mintát követik. Az első egyház azonban testületi vezetésű, független gyülekezetekből állt.)
E jelenségnek is ugyanaz a kívánság, az önző becsvágy, a vagyon, a nagyság, elismertség, hatalom, befolyás iránti vágy (1. fej.) az okozója. Dolgokat, javakat akarnak megszerezni, mindent megtesznek értük.
Ám, ha megszerzik is, nem Istentől való, nem Isten adta nekik, nem a kősziklára épül.
Az egész a világ értékrendjén alapul, amely ebben az esetben az egyház, a gyülekezet értékrendjévé is vált a gyakorlatban.
A vagyon, a befolyás, a hatalom a legfontosabb.
Ezt Jakab házasságtörésnek mondja, a feleség az ekklészia házasságtörésének.
Majd megállapítja, hogy meddő próbálkozás Istent és a világot egyszerre követni. A világi értékrend következményei: egymás kritizálása, a keresztények kriminalizálása, elítélése, nagy plénum előtti bűnösnek, gonosznak nyilvánítása, karaktergyilkolás, azaz a bírói hivatal kisajátítása elvétele, magától Istentől.
E jelenségek mögött is a kívánság áll, amely a jellemet már eltorzította, büszkévé, magabiztossá tette.
A közösség tagjai illetve a vezetők önmagukat általában nem a valós helyükön látják és értékelik, hanem nagyon túlértékelik közösségüket, önmagukat, elhívásukat, szolgálatukat, céljaikat, jelentőségüket.
Ez a „magas ló” ad nekik alapot a másik hívő elítéléséhez, üdvösségből való kitagadásához.

Az 5. fejezet azt írja le, hogy a hamis értékrend és önmaguk túlértékelése ideológiai alapot szolgáltat a vagyon kétes eszközökkel történő megragadásához, felhalmozásához is.
Jakab írja, hogy nem fizették ki ezek a gazdag emberek alvállalkozóikat, alkalmazottaikat. (5.1-6)
Talán szolgálatnak nevezve, ingyenesen vártak el, számukra profitot termelő tevékenységet hívőktől. Döbbenetes, de azt írja Jakab, hogy ezzel ártatlanokat öltek meg, és ítéltek el, nyilvánítottak menthetetlenül bűnösnek.
A megoldás a levél szerint nem egy proletárforradalom, nem a bosszú, nem a gyűlölet, nem a mocskolódás és pereskedés, hanem elsősorban a tűrés, és várakozás Istenre.
Aztán az esküdözés és fogadkozás problémája! Az ígérgetés, a „nagy horderejű bejelentések” ugyanezen a téves önértékelésen alapszanak.
Az a gondolat van mögöttük, hogy azért én képes vagyok megváltozni, képes vagyok ezt csinálni, azt csinálni. Mert odaszánom magam és többet és jobban és gyorsabban és erősebben…
E gondolkodás semmibe veszi, nem csak az Úr kegyelmét, de azt is, amit Isten tanít a testben lévő ember természetéről és a hit harcának természetéről.
Saját, valóságos helyzetét bagatellizálja, azt hogy „az emberi élet pára”. 
A megoldás része az őszinteség, a képmutatás és vallásoskodás nélküli természetesség.
Erre buzdít Jakab. Ha valaki bajban van, ne kapkodjon, ne hívja fel a fél országot, hogy imádkozzanak érte (leggyakrabban a több, ilyen esetben kevesebb), hanem ő maga imádkozzon, könyörögjön.
Ha meg öröme van, ne dicsekedjen, ne tegyen összevissza, túlzó bizonyságokat, hanem dicsérje az Urat szépen, természetesen, egymagában, vagy barátaival.
Ha beteg, és gyenge a hite, kérjen segítséget a vezetőktől, mert a bűnbocsánat és a gyógyulás egy csomagban megvan már a számára, amit a hitből való ima a közvetít is.
Ha bűnökben bukdácsol valaki, mondja el barátainak, megbízható keresztényeknek és együtt imádkozzanak a megoldásért. Ez az ige nem a rituálissá merevedett bűnvallásra vonatkozik, hanem csak az őszinteség, a normalitás része.
Ha valaki nagyon elsodródott, annyira, hogy már segítséget se kér, annak pedig segítsünk kérés nélkül, hogy idő előtt meg ne haljon, mert ha visszahozzuk őt a hite gyakorlásába, nagyon sok bűnt elfedezünk és megmentjük az életét. 

Azokban a gyülekezetekben, amelyekhez a levél szól, azt hirdetik, hogy az életben minden problémára van megoldás. Mert a Megváltás valóban teljes és tökéletes. „Akkor, tesó, mit bénázol?”
„Csak elegendő hitre és szentségre van szükség. Ha nincs megoldás kínzó gondjaidra, betegségre, szegénységre, szenvedélyekre, kapcsolati defektekre, akkor benned van a hiba. Te vagy hitetlen, bűnös, vagy átok alatt vagy.”
Ezzel annyit sikerül elérni, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan lúzer, hogy nem tudja megoldani a függőségi (drog, szex, pia) problémáit, rokonokkal való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját, depresszióit, indulatait, így lassan össze is omlik.
A jelenlegi korszakban, az élet dolgainak jelentős része nem megoldható szerintem.
Legfeljebb jól, vagy rosszul elviselhető.
Úgy gondolom, a gyakorlati életben, sorsunkban nem tudunk mindent megoldani. Mert a tökéletlenségünk meghiúsítja a megoldás átvételét.
(Az átokban mégiscsak kisebb a személyes felelősség, mint a bűnben, vagy a hitetlenségben, ezért olyan szilárd ez téves tanítás a perfekcionista, maximalista közösségekben.)
Meg kell látni, hogy beleszülettünk olyan élethelyzetekbe és olyan belső determináltságokba, kondicionálásba, amelyeket századok alatt sem tudnánk a jelenlegi kijelentés szintjén megváltoztatni, hiába tény, hogy a Megváltás tökéletes és minden emberi problémára válasz van benne.

Évtizedek óta foglalkozom nagyon lecsúszott emberekkel. Börtönökben és zárt intézetekben is évekig hirdettem az evangéliumot. Egy-két „morális feltámadáson” kívül, látszólag nem változtak mélyen az emberek, valóságos hitük ellenére sem.
Borzasztóan frusztrált eleinte. Saját kudarcomat láttam benne.
Aztán elkezdtem neheztelni rájuk is.
Fészket kezdett rakni a lelkemben egy önsajnáló és tetszelgő cinizmus: „Kitehetem a lelkemet is…de ezek akkor se változnak.”
Láttam, ha 300 évig élnének is ezek a „világ bolondjai” és hallgatnák azon a kegyelem-szinten az igét, amilyenen én voltam képes hirdetni, akkor sem változnának meg bizonyos negatív dolgokban.
Később kezdtem meglátni, hogy nem az Úr várja el, hogy belőlük „gyülekezet-dísze”, engedelmes és adakozó keresztények legyenek.
Főleg nem, hogy én tegyem azzá őket.
Mert nem is egy gyülekezetéi, hanem Jézuséi.
Máshonnan származik a „mintahívővé-farigcsálás” elvárása.
Nem az Úrtól.
Én biztos nem tudom „felzárkóztatni” a sorsukat az igével sem.
Mert hiába nyújtom tálcán a megoldást és ő meg hiába örül neki, ha elhalt már a karja. Képtelen elvenni és megtartani.
De Jézust meg szereti, és az Úr is szereti őt. És ha Jézusnak így is jó a tesó, én mit akadékoskodom? Más is mit akadékoskodik?
Legjobb, ha hirdetem tovább az evangéliumot nekik.
A többi nem az én felelősségem.
A kegyelem evangéliumának megértése hozott végül is nyugalmat számomra: Ameddig hisz, tökéletlensége ellenére is Isten gyermeke.

De mi magunk is hordozunk megoldatlan problémákat kapcsolatokban, vágyainkban, természetünkben, körülményeinkben, melyeket szégyellünk, mert ha előjönnek, hát nem Jézusra emlékeztetnek.
Ezért beszél a Biblia türelemről, hosszú-tűrésről. Mert nagyon sok szenvedéssel, amit mi okozunk önmagunknak és másoknak, és amelyeket okoznak mások is önmaguknak, és nekünk, meg kell tanulni jól vagy rosszul, de együtt élni.
Nem tudunk megoldani mindent a földi életben.
A tökéletes Megváltás ellenére sem. Törekedni kell a hit alapján a megoldásokra, akárcsak a tisztaságra ezt tudjuk a Bibliából.
De a tökéletességet a test miatt nem fogjuk elérni. Ezt is a Bibliából tudjuk.
Ha a kegyelem a földi sorsban nem ad megoldást, az a legtöbb, amit tehetünk, hogy megtanulunk tűrni, a megoldatlan fájdalmas hiányokkal, bajokkal együtt élni.
Mert erre is elég a kegyelem.
A perfekcionista, maximalista szemlélet a hit, a kegyelem korszakában nem hoz teljes megoldásokat.
Csak vádolni tud, valamint bűntudatot okozni képes.
Nem válunk tökéletessé, és a sorsunk sem lesz a földön teljesen tökéletes.
Nem holtbiztos tanításokra, programokra, nem „tuti” megoldásokra van a legnagyobb szüksége az embernek a hívőknek, és nem hívőknek, hanem irgalomra és kegyelemre.
Istentől és a testvértől is.
Jakab kétezer éves üzenetének ez a fő tanulsága számomra.