Jézushoz a tetőn át

A Lukács 5-ben, a Mt 9-ben és a Márk 2-ben van leírva az a történet, amelyben első századi hívő „ipari alpinisták” törtek maguknak szokatlan utat a Messiáshoz, mert annyira nagy volt a szükségük és elszántságuk, hogy nem érhették be a kegyelemnél kevesebbel.
Az épületben, a házban nagy sokaság tolongott. Ott voltak a farizeusok, írástudók és egy ritkán említett szerzet: a törvény tanítói is.

 (Róluk még két ízben tesz említést az Újszövetség: Az Apcsel 5.-ben Gamálielt említi, aki ugyan nem hitt az evangéliumban, de volt benne annyi bölcsesség hogy hátralépett. Azt gondolta, tanácsolta: „Várjuk meg mi lesz ebből?”

 Talán ez a legtöbb, amire képes valaki, aki egyidejűleg véli érvényesnek az Ó- és az Újszövetséget. A másik előfordulás az 1 Tim. 1. 7. Itt olyan vezetői ambíciókkal, hatalmi vágyakkal, karrier-sóvárgással teli törtetőkről szól az ige, akik szenvedélyesen, fanatikusan harcolnak egy célért, amelyet nem ismernek és olyan igazságért, amelyet nem is értenek. Valószínűleg fiatalabb emberekről van szó.)

 Tehát ők ültek a nagy tömeggel (egy) házban és tőlük nem fértek a szomjasok, éhesek, szükségben lévők Jézushoz. Hogy ők Jézusért vagy Jézus ellen voltak ott, nem derül ki a történetből, de más eseményekből következtetni lehet motívumaikra. A sok egyszerű ember a kíváncsiság, a szokás, rutin miatt, vagy őszinte vágyakozásból ültek az (egy) házban, de ők se nagyon fértek oda Jézushoz.
Jött azonban egy társaság. Elszántak. Szomjasak, éhesek, szenvedélyesek, erőszakosak. Már elég volt nekik abból, hogy csak hallanak Jézusról, a Messiásról, a hozzá vezető út szabályairól, törvényeiről, a szent intézményekről, szervezetről és elegük volt abból is, hogy az ezeket létrehozó, őrző, fenntartó emberek eltakarják Jézust. Tőle magától akartak Szót, Őt akarták. Élni akartak, életet akartak.  
A kegyelemért áttörték a cserepet és egy új módon nyitottak rést, hogy az igazi Jézushoz az igazi evangéliumhoz, az igazi kegyelemhez férjenek.
Az (egy) házban ülők többsége, a törvény tanítói biztosan – megbotránkoztak. Rádörrentek, vagy megtették később, (nincs ez leírva) az őket megkerülő gyanús csoportosulásra:
„Megbontottátok a(z) (egy) ház egységét!”
„Kárt okoztok a(z) (egy) házban!”
„Miért jártok ezen a veszélyes úton, miért nem jó nektek az, amelyen mi vezetünk titeket?”
Mire a tetőbontó atyafiak azt felelhették:
„Instállom brother, törvénytanító, mennénk mi béfele az ajtón körösztül is, de méltóságodék elülik az utat, ahelyett hogy járnának rajta, oszt nem férünk a Jézusho’. Nékünk mög találkozni köll nem csak a házzal, hanem azzal, aki építette asztat.” (Feltehetően halászok lehettek)
Sokan megharagudtak a szenvedélyes csoportra. Jézus azonban örült. Értékelte, méltányolta ezt az extrém, keresztény–polgárt pukkasztó tettet, nonkonformista, bátor akciót. A szívük, a bizalmuk, hitük hajtotta őket. Bizalom által akkora kegyelem ragadható meg, ami által nem csak a hívő, az Istenben bízó üdvözül, hanem a barátja, a családja is és elnyerhetik azokat az áldásokat, amelyeket az üdvösség kifejezés magában foglal. A megdöbbentő és tragikus hogy ezt a kegyelmet istenkáromlásnak hallják pontosan azok, akik elülik a Jézus Krisztushoz vezető utat. Szabatosan fogalmazva: A valódi evangéliumot, a kegyelem evangéliumát hallják veszélyes istenkáromló felfuvalkodott üzenetnek.
Istenhez csak Jézus Krisztus az út, csak Jézus az ajtó a Mennybe.
Ha azonban már nem férünk pont Őhozzá, a törvény tanítói és az uniformitásra hajló hívők sokasága miatt, akkor Jézusnak kifejezetten tetszik, ha az Ő személyéért, kegyelméért, a Vele való közösségért szokatlan, újszerű, meglepő utat választunk.
Vállalva átmenetileg a törvény tanítóinak haragját, a hívők egy részének fejcsóválását, de a gutaütött (béna, gyenge, lankadt) tesók gyógyulása sokakat ki fog majd józanítani.
A történet tanulsága, hogy a farizeusok és írástudók, törvény-tanítók, elsősorban nem széles hátukkal, zárták el a Jézushoz vezető utat a vágyakozó éhesek elől. Sokkal inkább a még szélesebb gondolatainkkal, tanításaikkal, szabályaikkal, egyházi szokásaikkal, deformálódott prioritásaikkal, amelyek szerint káromlása az, ha valaki azt mondja: „Bizalom kell csak és bűnbocsánatod van.” Káromlás az, hogy törvényeik, egyházi-gyülekezeti szabályaik nélkül mehetne bárki Jézushoz! Káromlás, hogy az ő személyük megkerülésével menjen valaki a Megváltóhoz! Végül, káromlás, hogy a rendszer, az intézményeik, tekintélyük nélkül valaki kapcsolódni merészel Jézus Krisztushoz!

 Ha mégis megteszi egy hívő, szükségszerűen az adott struktúrát, rendszert megbontja. A házat, melyben ültek emberek építették. Nem Isten. Az emberi rendszert, intézményt, szervezetet azonban a benne ülők közül sokan mennyei eredetűnek, szentnek látták. A házat, az egyházat, melyre tetőt húztak a törvény-tanítók, mondván: „Kész van, birtokoljuk kijelentés teljességét, mi vagyunk az egyedüli igaziak!” Ezt a tetőt szükségszerűen megbontja az, aki személyesen, közvetítők nélkül kíván kapcsolódni Jézushoz, akarja hallani a Pásztor, nem csak a vezetők hangját. Szükségszerűen kárt okoz az emberi rendszerekben az, aki közelebb akar jutni magához Jézus Krisztushoz. Egy pillanatig nem kíván a tetőbontó hívő destruktív lenni, de a rendszer szemében mégsem tud más lenni, csak károkozó.

Vannak időszakok, (amikor az Úr iránti szenvedélyből induló mozgalmak által létrehozott intézmények, státuszok, rendszerek érdekei felváltják az ébredés céljait, azaz a felekezetté válás ideje ez) amikor a legtisztább szívből, szomjúságból származó törekvés Jézus felé, szükségszerűen válik botrányossá, destruktívvá a rendszer szemében. Ez már nem a keresők, a szomjasok problémája. Egy ár csak, amit fizetnek a Jézus Krisztushoz való közeledésért. A kereszt botránya. Ám a Megváltónak ez annál inkább tetszik, minél nagyobb a törvény-tanítók indulata velük kapcsolatosan. Ezért közelebb is kerülnek hozzá a tetőbontók.