„Vasszív” tizedes

A rendőr kollégái körében is hírhedt volt szigoráról. „Vasszívű”-nek hívták a háta mögött. A rendőr tudott a ráakasztott névről és titokban nagyon is tetszett neki. Razziáknál, előállításoknál hamar eljárt a keze, modora pedig még munkatársaival szemben is fenyegető volt. Rövid tőmondatokban, szleng-kifejezésekkel kommunikált:
„Hiába gizdulsz, csávókám…” meg: „Csináld, amit mondok, előttem csak droid vagy.”
Persze a filmek ihlették erre a leginkább. Beleszeretett a kemény, durva zsaru imidzsébe. Gyakran memorizálta az ellesett mondatokat, viselkedési sémákat. Addig-addig játszotta ezt a szerepet, míg végül belenőtt, megváltozott.
A rendőr még nem ölt embert. Ez még hiányzott a teljes mimikrihez, de a valóban élet-halál élességű szituációkhoz nem fűlt a foga.

Vasszív tizedes a közúti ellenőrzéseket szerette a legjobban. Élvezte az egyenruhával magára öltött hatalmát. Ahogy a sofőrök, úrvezetők, legyenek bár mégoly rendben is irataik, látható szorongással tekerik le az ablakot, zavarukban gyakran ki is szállnak az autóból. Persze, ha akart, talált hiányosságot. Ha nem az iratokban, akkor az autóban. Örömét lelte a vezető növekvő szorongásában, és mindig megérezte azt a pontot, amikor a másik idegessége átcsap a büntetéstől való félelembe. Ekkor már úgy nézett rá, mint király az alattvalójára. Az sem volt ellenére, ha az igazoltatott ember ingerültté, indulatossá vált és veszekedni, fenyegetőzni kezdett.
Keze ilyenkor a derekán lógó „kényszerítő eszközökre” tévedt, miközben folyékonyan darálta a legutóbbi akciófilmből ellesett „ütős” mondatokat.
De ha az autós könyörgőre fogta, az szinte kéjérzést váltott ki benne.
A büntetés se így, se úgy nem maradt el. „Vasszív” kérlelhetetlen volt. „Vasszív” imádott büntetni.

A rendőr azért is kerülte az igazán veszélyes helyzeteket, mert szép családja volt. Családját szerette.
Kedves, törékeny felesége, két, tizenkét éves ikerfia és „szíve csücske” tízéves kislánya körében eleinte levetette az „acélzsaru” szerepét, de ahogy teltek az évek és az álarc a saját arca lett, egyre gyakoribbakká váltak az otthoni ordítozások, veszekedések.
Végül felesége válaszút elé állította a rendőrt. Változtat családjával szembeni erőszakos, lelketlen, cezaromániás viselkedésén, vagy ő visszaköltözik a gyerekekkel a szüleihez.
A rendőrből ugyan még kibuggyant, amit nemrég egy zsarufilmben látott:
„Két szerelmem van. Az egyik te vagy, a másik a fegyverem…!!!”
De a filmbeli szép szőkével ellentétben az asszony nem borult sírva a keblére, hirtelen megértve és átérezve a férfiban dúló hősies küzdelmet a férj és apa, illetve az ősörök, veszélyre szomjas harcos között.

Az asszony fejcsóválva nézett rá, úgy mondta:
– Már a beszéded is hamis. Ez nem te vagy!

Ezen elgondolkodott. Otthon ettől fogva a jó apa és férj szerepét alakította, de munkaidejében megmaradt „Vasszív”-nek.
Egy délelőtt gyerekeivel játszott. Felesége mosolyogva figyelte őket majd ő is közéjük telepedett.
Zálogosdit játszottak. Meghatározott rendben kérdéseket tettek fel egymásnak, aki nem tudta a választ, zálogot kellett adnia, aki tudta, visszakaphatta a zálogát, vagy ha neki nem volt, választhatott, hogy ki veheti vissza.
A rendőr kedvenc tolla már ott hevert a zálogos kosárkában két-három másik tárggyal együtt.
A kérdések lassan véget értek. Következett a zálogok kiváltása. A rendőr meg volt róla győződve, hogy az ő megzálogolása alaptalan volt. A neki feltett kérdés így hangzott:
– Hány embert nyírt ki a börtönben Tango és Cash? Gondolatban összeszámolta:
– Négyet! – vágta rá magabiztosan.
A gyerekek azonban ötre emlékeztek. A rendőr már épp érvelni akart, felesége szemvillanása azonban nyugalomra intette. Sóhajtott, majd megadóan átadta a tollat.
Most ki kellett váltania valamivel. Sorsáról kedvence, a kislány döntött. Felhangzott a kérdés:
– Mit érdemel az a bűnös, akinek a zálogát felemelem? Kisfia kezében a toll csillant meg. A kislány gondolkodott, aztán elnevette magát:
– Csináljon tíz, tapsolós fekvőtámaszt, mint a Tango…
A rendőr elpirult. Kamaszosan felvihogott. Gömbölyödő pocakja, vastag, de eltunyult karjai kétséget támasztottak benne.
Azért nekifeküdt. Egy… nyögés, csattanás… kettő… nyögés… csattanás… három… nyögés… A csattanás azonban elmaradt, helyette koppanás hallatszott. A rendőr feltérdelt, kezét vérző orrára tapasztotta. Az asszony zsebkendőért szaladt. A rendőr zavartan pislogott.
A gyerekek vidámsága is derékba tört. A két ikerfiú megszeppenve a szoba sarkába húzódott, de a kislány arcán szokatlan keménység jelent meg. Szemében valamiféle diadal csillogott, ahogy szüleit nézte. A tollat kezébe vette. Hamar elállt az orrvérzés. A rendőr a tollát kérte. Két óra múlva bent kell lennie. Addig még pihenne egyet…

„Liebling”-je dacosan nézett fel rá. A tollat kis kezében szorongatta:
– Nem ér… Így nem ér… A büntetést ki kell fizetni… Ez csalás…
A férfi meghökkent. Sajnálatot várt, nem ezt. Megharagudott kedvencére. Indulatosan nyúlt tolláért. A kislány elszaladt vele. A rendőr hangja felcsattant
– Kis zsarnok! Adod vissza, vagy olyan… – ekkor tekintete az asszonyéval találkozott. Rettegés ült a kedves arcon. Kényszeredetten elnevette magát:
– Na, jó – fordult lányához –, mit csináljon apa?
– Álljon félórát fél lábon! – csendült a lányka hangja.

A rendőr szótlanul körbenézett. A szemekben várakozás ült. Felesége tekintetében még mindig látszott a félelem, hogy visszatérhet a családba az erőszak…
Órájára pillantott. Bal lábát felhúzta. Öt perc múltán az asszony és fiúk a kimentek a szobából. A kislány csak nézte őt. Tizenöt percnél már nyilallt a dereka, húsznál kiverte a verejték és szédülni kezdett. Húsznál a kislányra nézett. Hangja esdeklő volt
– Nem bírom tovább… Kicsit leteszem a lábam. A kislány elmosolyodott:
– Persze, persze tedd csak le, papa.

A rendőr elterült a heverőn. A felesége ébresztette. Indulnia kellett.

Közúti ellenőrzésre rendelték. Úgy is azt szerette a legjobban. Első delikvense egy kopaszodó pocakos férfi volt. Egy rozsdás Opel Corsát hajtott. Mellette ijedt szemű felesége, hátul csak úgy az ülésen négy kisgyermek szorongott.
A férfi kiugrott a kocsiból. Megállt a rendőr előtt, aki a gyermekekre mutatott:
– Ez így abszolút szabálytalan. Szereti maga a gyermekeit? – támadta meg egy kérdéssel.
Elmélyült az iratokban. A férfi izzadt, zavartan toporgott előtte. A rendőr szemeit belefúrta a másik arcába. Az nem is állhatta tekintetét. A földet nézte.
– A műszaki lejárt. Egy. A zöldkártya is. Kettő. A kocsi nincs átíratva. Három. Nincs itt a biztosításszelvény. Négy. Ez az egész egy trágya – hangja fenyegetővé vált –, a forgalmit elveszem. A rendszámot is.
Vagy kétszázezer forintra számíthat – mondta önelégülten és a nagyobb hatás kedvéért dobbantott egyet.

Hasogató fájdalom nyilallt a derekába és a lábába. Megkapaszkodott a kocsi tetejében. A rémült férfi odalépett hozzá. Hóna alá nyúlt:
– Rosszul van, biztos úr… a feleségem ápolónő…
A rendőr megemberelte magát. Fájdalma is enyhült. Ránézett a vezetőre. Kezébe nyomta az iratokat:
– Nem akartam magára ijeszteni. Menjen csak, és tegyék rendbe a dolgokat… Jó utat… – mondta. Szája sarkában mosolykezdemény jelent meg.
Az autós a megdöbbenéstől megnémulva visszaült és elhajtott.
A rendőr kollégája kerek szemekkel, ámulva nézte „Vasszív” tizedest. Szólni ő se tudott
Aznap délután senkit sem bírságoltak meg. A parancsnok elképedve nézte a rendőrt:
– Mi lelt téged? Egy cédula, egy csekk sincs?
A rendőr elmosolyodott. Szelíden felelt:
– Nincs, parancsnok úr. Nem volt rá szükség. Távozóban még hozzá tette:
– Változnak az autósok. Az ember meg tud változni… valamiért, valahogy meg tud változni…