Evangélium,  Hitéleti írások,  Igazzá válás és kegyelem

Nevet a Menny – A Teremtő humora. 1.rész

                                                                      I.

A külvilág, a körülmények „üzenetei” és az embert személyesen ért csalódások, árulások, bántalmak miatt nagyon sok hívő lelke is elkomorult és a rossz dolgokra egy ijesztő jövőre fókuszál. Elfelejt örülni.
Pedig ha parancsolatot keresünk a Bibliában, akkor azt is megtaláljuk, hogy „Legyetek szívesek örülni!”, nem csak a 613 másikat.
Ha az Úrra nézünk, tudunk is örülni, mert az Ő személyiségéből sugárzik, ragyog az öröm. Vidám, humoros, jóindulatú személy a mi Istenünk!
Az alábbi írással szeretnék segíteni hogy ne a port nézzük, amiből van és amivé a testünk lesz, hanem a mi Megváltónkat. 
Hogy milyen a közérzettel éljük a mindennapjainkat, tudunk-e a körülményektől nem abszolút módon függve vidámak, örömtelik, boldogok, szabadok lenni, ez nem a fejünkben elraktározott és igaznak hitt teológiai tételektől, hanem a szívünkben élő Istenképtől függ.
Milyennek látjuk Istent?
Zsémbes, profithajhász és elvárásokat sulykoló mindenható és zord bírónak, kegyetlen katonatisztnek, esetleg lezser, semmivel nem törődő hobónak: „Szeress, ne háborúzz!”- kitűzővel, netán kenyérre kenhető lelkű Télapónak, vagy, amint a Biblia közvetíti: szerető Édesapának?

A keresztény életünk és mindennapjaink minősége függ ettől.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a szerethető és jó emberek általában rendelkeznek humorral.
A legveszélyesebb emberek azok, akik önmagukat tökéletesnek, érdekeiket abszolút értékeknek, becsvágyukat az Istentől való vezetésnek, Isten tervének látják.
Az ilyen karakter deficites a humorra nézve, nevetni a másik baján tud főleg, örülni meg a saját sikerének.
A jó apák, édesanyák azonban nem perfekcionisták, nem esnek kétségbe, nem sötétednek be érzelmileg, ha a gyermekük rosszat tesz, bűnt követ el.
Sőt képesek humorral nézni csetlés-botlásaikat, reménységben látni őket tévútjaikban is.
Meglátják bennük és környezetükben, ami megindítóan emberi, még ha nem túl „ékes” akkor is. Tudnak rajta mosolyogni, ha lehet, még nevetni is.
Mert sem magukat, sem környezetüket, sem érdekeiket nem veszik végletesen komolyan.
Van bennük képesség az öniróniára. Hogyha kell, magukat is ki tudják nevetni.
Egyszóval van bennünk egy emberszerető, humanista humor.
Az ember és viselkedése az Édenből való kizárása óta általában soha nem túl „ékes”.
Ha hiszünk, akkor is rengeteg tökéletlenséget hordozunk lelkünkben, testünkben, tetteinkben.
Nem lettünk az újjászületés után felsőbbrendűek. Ami érték van bennünk az mind-mind ingyenes ajándék, kegyelemből és ma, a hit korszakában ráadásul, Isten akaratából, szándékosan láthatatlan is.
Csak a következményei, gyümölcsei utalnak rájuk.

Ha egy tengerparti strandon egymástól pár méterre koktélozik egy sok száz lelket már Jézushoz vezető, nagy csodákat átélt és látott evangélista, meg egy mini diktatúra sok száz ember haláláért felelős diktátora, a pincér, a fürdőzők nem tudják ránézésre megmondani, hogy melyik milyen ember.
(Csak, hogy mindkettőnek le kell fogynia. 🙂
A cselekedeteinkből az érdeklődő és éles szem láthatja ugyan a hitet, az értéket, de ha nagyon figyeli a tetteinket, látni fog előbb-utóbb mást is, ami már nem a Mennyre emlékezteti.
Mivel tudjuk, hogy Istennel való szövetségünk ellenére tökéletlenek vagyunk, ahogy minden más ember is, és e tökéletlenségeink gyakran szenvedést okoznak nekünk és másoknak, ezért képesek vagyunk az együttérzésre, empátiára. Ezt az együttérzést sajátította el a Krisztus is emberként, hogy most tökéletes főpapunk lehessen.
Az empátia hátrébb léptet az égető ügyektől, saját érdekeinktől, igazságérzetünktől, véleményünktől, önnön fontosságunktól, a bűnös elítélésétől, annyira, hogy egy nagyobb összefüggésben is meglássuk a szituációt.
Ekkor már mosolyogni is fogunk tudni.
 
A Teremtő Istenben, aki Jézus Krisztus által édesapánk lett, szintén megvan ez szereteten alapuló vidámság és humor. A világmindenség jelenlegi uralkodójában, a Krisztusban, aki ember is, pedig e humor, jóindulat, mély együttérzéssel, és az ember, az emberiség támogató szeretetével is párosul.
Szeretném ezen aspektussal, a teremtésben történt kijelentés és Bibliai történetek alapján kiegészíteni, árnyalni az Istenről alkotott képet, mert hozzátartozik Isten karakteréhez.
Ha meglátjuk benne vidámságát, humorát is, bizalmunk is nagyobb lesz mennyei Apánk irányában és saját, valamint embertársaink hibái, bűnei sem fognak lelkileg felháborítani, feldúlni, sem összetörni, széjjelzúzni.

Ha a teremtett világ dolgait, lényeit nézzük, azt látjuk, hogy egy nagyon kreatív, vidám jóindulatú „művész” alkotásai, akitől a vidámság, a játékosság nem áll távol.
Az állatvilág egyes képviselői, mint némely rovar, a kacsacsőrű emlős, a koala, a vombat, Ausztrália némely más állata, különleges szaporodásuk, a panda medve, a pingvin, humoros, vidámságot keltő lények mind.
Az ablakom alatt, tavaszi hajnalokon gigantikus hangon ébresztőt „ordítozó” tyúktojásnyi kismadár, a mopszunk, amelyik mindenfelé ellát, csak előre nem, és elég ránézni, hogy elnevessem magam, némely mélytengeri, örök sötétségben létező, gyakran tarkabarka lény, a Teremtő vidámságát, humorát mutatják.
Az evolúciós gondolkodás semmit nem tud kezdeni ezzel, mert alig van praktikus célja, hisz ki látja sok ezer méter mélyen a színeket, a mókás, izgő-mozgó micsodákat?
Persze a nagy Művész látja. Neki így tetszik.
Milyen mérhető üzleti haszna van a csipke-terítőnek, vagy annak hogy apa nyerítve rohangál négykézláb a lakásban, hátán az aktuális kicsivel, miközben a mama a kislányt sminkeli királykisasszonnyá a fürdőszobában? Mi haszna van egy szép versnek?
Objektíven mérhetően nem sok. Mégis csinálunk ilyesmiket.
Az Isten képére való teremtettségünkből adódóan. 
A tengerekben az élő, lüktető, buborék-lények, mászkáló faágacskák, lukacskákból előbukkanó ijesztően komoly fejű, fél centis rákocskák, az ezerféle színű formájú, temperamentumú madárvilág, a növények, ahogy piros meg fehér rudacskákat húzunk ki a földből a levesbe, piros, kék, zöld golyókat akasztgatunk le ágakról, szörpnek, lekvárnak.
Aztán, hogy az állatok kicsinyei, és a mi kis gyermekeink látványa mindig mosolyt csal az arcunkra, vidámsággal, gyengédséggel tölti fel a lelkünket, mind-mind azt mutatják, hogy az Alkotó jókedvű, jóindulatú, vidám, humoros és „csillagszóró-szerűen” játékos, egyben kreatív.
A teremtett világ által is kijelentette az Ő létét, sőt tulajdonságait, melyek között ott van a vidámság, a jóindulatú és elképesztően kreatív humor is.
Igazán hálás vagyok, hogy a Teremtő egy művész és nem szigorú, célszerűség-centrikus mérnök.

A Teremtés könyvét olvasva gyakran eszembe jut, hogy vajon nem tartott-e Isten „meeting”-et a létezők megalkotása előtt és nem fogadta-e el némely vicces kedvű, vagy kísérletezni vágyó mennyei lény tervezetét a különféle állatokra, növényekre, szaporodásukra, viselkedésükre, kinézetükre vonatkozóan? Istentől nem idegen ugyanis a teamben végzett munka és a tanácskozás sem.
Például egy lény bemutatta a mopsz „modelljét”. A Teremtő a nevetéstől nagy nehezen annyit bírt mondani: „Hát ez mindenképpen legyen!” És lőn a mopsz. És horkolva azonmód el is aluda a mopsz.
Minket is bevont az újjáteremtésbe az evangélium által.
(Már vannak is javaslataim az új föld flórájára nézve. Pl. ropogós csülök ízű, formájú és állagú ananász, csípős pacal ízű banán, etc. Benyújtottam a tervezetet, egyelőre nincs válasz a Cégtulajdonostól. 🙂
Annyira sokrétű, olyan sok megoldással működő, és a szépségén kívül tréfás és megnyugtató is egyben a természet!
Még annak ellenére is, hogy a bűn és a romlás igája miatt veszélyessé is válhat az élőkre.

                                                                    II.

Isten megértő jóindulata az ember iránt tetten érhető abban is, hogy nagy kedvenceinek ballépéseit, hibáit, bűneit ismerteti ugyan, de nem karikírozza megszégyenítve a szereplőt, nem veri nagydobra.
Lehetőséget adva így, a vallásos olvasatnak is, amely gyakran bódulatban, ködön át látja őket, tökéletesnek, nem hús-vér, hozzánk hasonló emberként. Például „Isten barátja” Ábrahám.
Isten felszólítja, hogy hagyja ott rokonságát és jöjjön vele ki a közösségből. Ábrahám erre hatalmas karavánt állít össze, felpakolva apját, unokatesóját, szolgákat és a fél várost.
„Indulhatunk Istenem!”- szól hitére büszkén. Isten hallgat és vár még éveket, míg végre foglalkozni tud kedvencével. Mert jött ugyan Ábrahám, de hozta a maga világát is az Istennel való járásba. Ismerős?
Van benne humor? Bizony:
„Gyere Béla, négyszemközt akarok veled beszélni!”
„Megyek már Főnök, csak hozom apám, anyám, néném, bátyám, meg az ulti partnereket.” Haha.
Amikor feleségét kétszer „áruba bocsátja”, őszintén el is mondja milyen motívumokból. Az Isten igéje leírja ezt, csak gyakran nem jut el a tudatunkig: „hogy életben maradjak és jó dolgom is legyen.” (1 Móz 12. 13)
Hú de lovagias!
Finom irónia ez az emberi természetről. Csalódott Isten? Keresett másik ősatyának valót? Nem.
Vagy Gedeon története vígjátékszerű dramaturgiával és párbeszéddel közölt elhívása (Bir.6.), a „hős” folytonos bizonytalankodása, aztán hogy bálványimádóként költözik el (Bir.8), de mégis ott van a hit hősei között. (Zsid.11)
Dávidról ugyan leírja rettenetes, aljas árulását barátja Uriás ellen, és egyéb bűneit, ugyanakkor megjegyzi, hogy szíve szerint való férfi. Hmmm.
Majd Salamon imájára való válaszában bemutatja az Úr, hogy számára mit jelent a bűnbocsánat és a hit általi igazzá válás.
„Ha úgy jársz előttem, mint apád, Dávid, tökéletes szívvel és egyenesen és minden parancsolatomat és rendelésemet megtartva, akkor…” (1 Kir.9.4.)
Mi vaaan? Hogy Dávid tökéletesen járt? Ne mááár! De mégis!
Hát ezt jelenti a hit általi megigazulás és a bűnbocsánat Isten szemében. Törölte Isten még a saját rossz emlékeit is a hívővel kapcsolatban.
Mert Dávid bűnei ellenére, hitben járt.
Fricska a teljesítmény-centrikus, vallásos világnak.
A Krisztus már emberi természet nélkül is szeretett „kiakasztani”.
Mert csak, az először felháborodást kiváltó botrány képes kimozdítani az embert, vallásos szabályokkal bekerített gondolkodási rendszeréből.

Az emberiség Babilonban összefog, hogy bejáratot készítsen a szellemvilágba, egy toronnyal elérjék az egeket. A szellemvilág uralkodója, teremtője meg ott áll a gigantikus templom lábánál a földön és gondolkodik magában, tanácskozik:
„Ezek tényleg megcsinálják, amit elterveztek, ha beledöglenek is. Ha hagyom. Mert tényleg beledöglenének.”
Emberi teljesítménnyel, erőfeszítéssel lenyűgözni Őt, eljutni Istenhez, ahhoz az Istenhez, aki közben ott áll melletted és nézi a rettenetes erőfeszítésedet, amelyben annyi emberi szenvedés is van.
Kegyelem, ha megállít az erőlködésben.

Aztán a drámairodalom történetében is páratlanul felépített, könnyes-kínos helyzetkomikum, fájdalmas irónia, amikor az arám hadsereg körülvéve Izrael akkori fővárosát Samariát, kiéhezteti a várost, amíg végül hulladékot esznek, sőt kegyetlen kannibalizmus is felüti a fejét. A körülkerített város lakói rettegnek. Mindenhonnan, minden lukból arám mészárosok csapását várják.
Miközben az Úr, a próféta előrejelzése szerint már szétverte az ellenséges hadsereget.
Fejvesztve elmenekültek. Ételt, kincseket, fegyvereket hagyva ott, az éhező város körül.
Bent éheznek, a város falától pár méterre meg hevernek a jobbnál jobb falatok, kincsek, mert győzött az Úr!
Amikor ezt a jó hírt megviszik az éhes városlakóknak a „gázos hívők, a hiperkegyelmesek”, a leprások, (lásd evangélium), a bentiek nem hiszik el. Tovább gyanakszanak , „nem vernek át minket” –mondják, és a jó hír vivőit kémeknek, gonosz embereknek, vagy becsapott bolondoknak nevezik, akiket az ellenség megvezetett.

Villon sorai jutnak eszembe:
„Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;”

Pár méterre a terített asztaltól haltak éhen emberek rettegve, a város hivatalos teológiája, tényeket tagadó gondolkodása miatt:
„Nem úgy van, hogy csak hinni kell és jóllakni! Ez az ellenség trükkje! Nekünk kell(lene) izzadni, harcolni, tisztítani magunkat többet, hogy sikerüljön! De már késő. Legyőzött az ellenség. Végünk.”
Azonban az Úr győzött. Asztalt is terített.
Végül a fájdalmas irónia, a könnyes humor Isten népének örvendezésével ér véget.
De előtte még kínlódtak, rettegtek, éheztek napokig, hetekig. Karnyújtásnyira a teljes szabadulástól.
Félelmük, éhezésük a rossz gondolkodásmódjukból és hitetlenségükből származott.
A háborúnak vége volt már korábban. Az Úr maga győzte le ellenségeiket.
Ez a történet is hordoz humort, de inkább tragikomédia. Azért van benne a Bibliában, hogy tanuljunk belőle. (2. Kir. 6-7 fej.)
Az emberi történelem arról is szól, hogy mindig vannak új „arám” seregek, mindig körbekeríti az élőket valami fenyegetés, hogy éhezzenek testükben, vagy lelkükben, de főleg féljenek, és egymást falják, bántsák az ellenség helyett. Így van ez most is.

Aztán a Jónás története. Fantasztikus mélységét szinte elfedi a humor, a helyzetkomikum.
Pont ellentétes irányba indul, mint ahova az Úr küldi: „Nem szolgálok olyan aljas gazemberek között, mint az asszírok! Akármit is mondasz Uram!” (Ahogy Péter is válaszolt Jézusnak a látomáskor, az első „vérpogány” család hitre jutása előtt háromszor: „Nem! Semmiképpen!”- Apcs. 10.)
Benyeli a hal, ahogy néha minket is bekapnak problémák bálnái, és ahogy Jónás a cetben, mi is kiáltozunk, hogy végünk van! Pedig nem. Csak egy része sorsunknak, fejlődésünknek a hal gyomrában töltött idő.
Aztán a kényszerű szolgálat, majd az ítélet türelmetlen várása a gonosz világra, ami helyett egy leckét kap az Úrtól, immár gyengéden, türelemmel, szinte szelíden.

Az emberi karakter kicsinyessége ellenére, kiolvasható jóindulat, megértés, irgalmas humor vonja be fénnyel az egész Jónás könyvét.
A prófétának annyira elege van már a kegyelemből, hogy még az igazságot se akarja hirdetni, de még haleledelként is pont oda jut, ahová Isten küldte. Ninivébe. Na, akkor a hal gyomrában impregnálva büdösen, gyomorsav marta külsővel, csatakos ruhában, elindul és hirdeti az ítéletet.
Hát egy ilyen rettenetes „evangélistának” azonnal meg is tértek.
Lehet, hogy úgy nézett ki, mint egy zombi. Azután felül egy dombra és várja-várja azok pusztulását, akiknek a figyelmeztetést postázta, akik között az igét hirdette.
Ma is hány szolgáló, hány testvér ül tradicionális, törvénykező teológiájának magaslati kilátójában és várja az ítéletet a rájuk nem hallgató világra, de legfőképpen azokra, akik jó előre hirdetik nekik is, hogy az Isten könyörülni akar a nagy városokon! Mert annyi kétbalkezes és barom is van bennük!
Könyörült is már a városon. Jónásnál sem jött az ítélet akkor, hanem a kegyelem.
Meg a prófétának is jött egy kis komfort, tulajdon. A tök. Tökre örült is Jónás! Amikor azonban az Úr megszúratta „Jónás tökét”, mérges lett a próféta Istenre. Úgy haragudott, majdnem belehalt a méregbe. Ezt el is mondta Istennek. Mert őszinte ember volt.

Jón 4. 7  De másnapra férget rendele az Isten hajnal-keltekor, és megszúrá [az] a tököt, és elszárada.

Akkor Isten is elmondja, hogy számára a gengszterkedő, förtelmes bálványimádásban és gyalázatos erkölcsök közt élő emberek élete fontosabb, mint Jónás akármilyen komfortja, luxusa, tulajdona, és ideje volna Jónásnak is „empátiát növesztenie”. Mert ez is része az Isten igazságának.

Jón. 4. 9  És monda az Isten Jónásnak: Avagy méltán haragszol-e a tök miatt? És monda: Méltán haragszom, mind halálig! (szinte belehalok, annyira haragszom)   10  Az Úr pedig monda: Te szánod a tököt, amelyért nem fáradtál és [amelyet] nem neveltél, amely egy éjjel támadt és más éjjel elveszett:   11  Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, amelyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak különbséget tenni jobb- és bal kezük között, és barom is sok van?!

Ez az üzenete a mai, haragos, presztízsüket féltő „jónások” számára is.
Fentiek csak ízelítőt adnak Isten jóindulatú humorából az Ószövetség néhány sztorija alapján.

A következő részben az Újszövetségből fogjuk meghallani a Menny nevetését.

                                   

Szólj hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.