Éhes világ, éhes egyház.

                                                   

Képzeljünk el egy nagy családot. Több iskolás gyereket, akik a hosszú tanítási nap vége felé még nagyot labdáztak, fociztak játszótéren, vagy az iskolaudvaron. Majd hazaérkeznek és mert a menza ehetetlen, nagyon éhesek és nem is túl tiszták. Otthon anyukájuk türelemre inti őket. Még takarít. Apa nagyon igényes a tisztaságra, meg szigorú is. Hát anyu egész nap takarított és még nem végzett. Le kell mosni az ablakokat, a könyvespolcon minden könyvet portalanítani. Addig nincs ebéd.
Szól a gyermekeknek is. Menjenek szépen tisztálkodni, a ruháikat keféljék csak le, cipőiket tisztítsák meg, mert majd ellenőrzi. Haj, köröm, ruha, minden tiszta-e? Ja, hogy jött velük még két barátjuk is? Hát ők is csinálják ugyanezt. Rájuk fér. Ha nem tetszik, menjenek Isten hírével.
Tulajdonképpen megszokták már a gyerekek.
Estefelé, mikor asztalhoz ülnek, már nagyon korognak a kis gyomrok. Természetesen senki nem volt tökéletesen tiszta, a mama talál hibát mindig. A lakásban is, a gyerekeken is. A holtfáradt mama végül rizs pufit vesz elő, májkonzervet bont, de már ennek is örülnek, annyira éhesek.

Minden nap hasonlóan telik. A mai keresztény gyülekezeti élet hasonló.
A hívők, a gyerekek koszosan érnek haza a világból, de mindenekelőtt farkaséhesek. Arra az ízre, amit megkóstoltak, amikor hallották az evangéliumot. Abból egy fazéknyit is megennének. Fejenként.
Mert ilyen csodálatosan finom ételt, még nem kóstoltak soha. De azok, akik feladatul kapták az ételkészítést, a takarítással foglalkoznak: A lakás, a ház,
az egyház és a hívők tisztaságával. Pedig jóllakottan biztos egyszerűbb lenne. Az elégedett, békés gyerek nem fekszik a sárba, ritkábban ül játszani a porba, vagy a pocsolyába és nem koszolja össze a lakást. Élveznék a jóllakottságot, egymás társaságát, lehetne mesélni, játszani a szülőkkel, kis pajtásaikat, ismerőseiket alig lehetne hazavinni ebből a légkörből.
Ám így játszótéri barátaik megijednek. Odasúgják az otthoni gyermeknek:
„Ezért hívtál ide? Hát én éhes vagyok! Miért foglalkozik anyád a ruhámmal, a bőröm tisztaságával? Nem akarok a te apádtól félni én is! Megyek is inkább innen. Szevasz!”

Sajnos ez a kép nagyon jellemző a mai gyülekezetekre, az egyházra. A házat, a lakást puccosítjuk, fényezzük. Hozzáépítünk, bővítünk, díszítjük, mintha karácsonyfa lenne, megvesszük a szomszéd telkét. Oda is építünk valamit, aztán büszkén nézzük kezeink művét, mint Ábrahám a macsó kiskamasz Ismaelt: Lám, milyen nagy munkát végez köztünk Isten!
Takarítjuk a házat, a szobákat. Figyeljük, mint járványveszélykor a rendőrök az embereket, a szobák lakóit, testvéreinket.
Nem matat-e a piszokban? Tiszta-e a ruhája? Mos-e kezet? Mert a mocsok ugye fertőzhet.
Sőt még az udvart, ha még nagyobb a küldetéstudatunk az utcát is fel akarjuk mosni!
Kultúrharcot és erkölcsvédő küzdelmeket folytatunk, eltakarítani az utcáról a szemetet. Meleg-jogok ellen, abortusz ellen, a bigott konzervativizmus, majd ha úgy alakul, a liberalizmus ellen. Erkölcsi kérdésekben akarjuk elveinket a világra erőltetni, és ha nekünk segít a törvény és a rendőr, hát még örülünk is.
*** (az írás végén van egy rövid jegyzet erről)
Eközben a házunkban éheznek a testvéreink és éheznek kívül az utcán lófrálók, néha úgy halnak éhen, hogy még észre se veszik

Mit is tudna a kereszténység az egyház adni az embereknek? Hiszen a világ egy csomó dolgot jobban csinál. Jobban tanít matekot, nyelveket, jobb filmeket készít, mint az egyház. Jobban szervez, gründol médiát, sikeresebben üzemeltet intézményeket, az orvosok több beteget gyógyítanak meg, mint mi, hívők, kiterjedtebb szociális hálózatot működtet, illetve pénzeli is az egyházakét.

Mit is adhatnánk mi keresztények az emberiségnek, amit senki más? Miért is küldött minket Jézus? Egyetlen dolog van, amit senki más nem képes adni az embereknek.
Ez pedig a kegyelem.
Senki más nem mutathatja meg, és senki más nem is közvetítheti, csak azok, akik ismerik Jézust.
A világ pedig leginkább a kegyelemre szomjazik. Olyan szomjúság van az emberekben a kegyelem iránt, gyakran tudattalanul, ami felfoghatatlan. Emiatt melóznak, törtetnek, hoznak áldozatokat, sportolnak, fogyóznak, pózolnak, sajnáltatják magukat, dicsekszenek, törtetnek pénzért, hatalomért, lájkokért, ismertségért, hogy elfogadják, elismerjék, szeressék őket.
Nem tudják, nem is érthetik, hogy a valódi elfogadás ingyenes, nekik szól, nem annak, amit tettek. Ezért hoznak létre és tartanak fenn lehetetlen vallásokat, hogy megnyugodjanak: „ha a rendeleteket, szabályokat betartjuk, szolgáljuk, az Isten elégedett kell, hogy legyen velünk.” Az ember zsigerileg reménykedik egy olyan világban, legalább a halál után, ahol nem a teljesítés, a kiérdemlés az üzlet léleksorvasztó játékszabályai érvényesek. Az istenekkel is azért üzletelnek, hogy végül oda juthassanak.
Mert egész életünkben, mi emberek, a szeretetre éhezünk és bár sokan nem tudják, de a Teremtőnk szeretete után sóvárgunk. Vagy letagadjuk a Teremtőt, mert ha nincs, akkor félni sem kell tőle, hiszen így bűnösen, mocskosan biztosan nem szeretne, még ha volna is, úgyhogy jobb is, ha nincs.
Pedig pont azért nem kell félni, mert van.
A Teremtő pedig önmagadért és úgy szeret, ahogy vagy. Koszosan és bűnösen. Nem kell e szeretetért bebizonyítanod, hogy milyen klassz ember vagy. Pont ezért leszel tiszta. Pont ezért válsz nagyszerű emberré.
Nem csak akkor szeret, ha megpucoltad magad. Előbb szeret, és ettől leszel tiszta.
Ezt az igazságot azonban csak az evangélium és a kegyelem képes átadni. A világ és vallás a soha. Mert nincs is náluk. Pont a kegyelemnek ezen evangéliuma ellen harcol az egyház egy (nagy) része. Csoda, hogy nincs ébredés, hogy nincsenek tömeges gyógyulások?
Mert a kegyelem nem az, hogy nem végeznek ki, mint bűnelkövetőt, vagy nem zárnak börtönbe, pedig de megérdemelnéd! Nem az, hogy megúsztad, de most menjél, kapd össze magad, legyél jó fiú, különben megint szorulsz! Ez nem a kegyelem. Maximum az irgalmasság egy gesztusa: Nem kapom meg azt, amit különben jogosan és nagyon megérdemelnék.
A kegyelem arról szól, hogy bár nem érdemlem meg, sőt az ellenkezőjét érdemlem, mégis valamiért olyan kincseket kapok, amiktől nevetni, táncolni támad kedvem.
Elfogadott vagyok! A világmindenség legfontosabb helyén rólam gondolkoznak! Szeretnek! Vágynak arra, hogy velük legyek! Ja, hogy ezért vannak a bűneim megbocsájtva! Ezért jött utánam és halt meg a Teremtőm! Ja, hogy ezért van most és itt, örök életem! Ezért tör rám ajtóstul a gyönyörűség, ha nyelveken énekelek, annyira hogy erőszakkal kell rávennem magam, valami profit-termelő, földi tevékenységre!
Hát fontos vagyok! Gondot akarnak viselni rólam a Mennyben! A legvégső oka annak, hogy így viszonyulnak hozzám odafönn, hogy szeretnek. Engem! Nincs további ok: Miért szeretnek? Mert szeretnek!
Az ok, a magyarázat, nem bennem van. Abban van, Aki szeret. Hát nem agyalok tovább! Elfogadom, fejest ugrok! Hurrá! Szeretnek!

Az univerzumban létező legcsodálatosabb, legtisztább személy rád vágyik, veled akar együtt lenni!
Ezt olyan komolyan gondolja, hogy ő is emberré vált és kínhalált halt.
Hogy egyszer végre istenigazában megölelhessen!
A világ ezért magasztalja fel annyira a szerelmet, hiszen a második legintenzívebb és katartikus érzés-özönt képes elszabadítani:
„Van valaki, aki folyton gondol rám, aki mindig vágyik utánam! Most is üzent. Milyen felemelő, hogy valakinek ilyen fontos vagyok! És tessék nekem is ő jár a fejemben! Egy frászt megyek el inni a haverokkal, lemondom azt a fél-legális bizniszt is, nem mocskolom be ezt a gyönyörűséget, ami átjár! Hú de boldog vagyok!!!” – és itt csak emberekről van szó!
A kegyelem világában a másik fél maga a Teremtő!
A kegyelem, amit hirdetni, képviselni kellene ilyesmi.
Ebben a kegyelemben olyan erő van, amelyhez képest a természeti és a természetfeletti erők, az atombomba, az elektromosság, a gyűlölet, a bosszú ereje eltörpülnek! Az evangéliumnak az ereje maga a kegyelem. Ha megértené ezt az egyház, ha el mernénk hinni! Ha mernénk képviselni, hirdetni!
De e helyett szabályokat gyártanak a gyülekezetek, tisztogatják a hívőket, hálózatot építenek intézményekkel, vezetőséggel, klónozni igyekszenek önmagukat, hogy naggyá legyenek és még a társadalommal, a kívül valók erkölcseivel is ők foglalkoznak. Az embereknek ma az erkölcs jut az eszébe a kereszténységről, meg a képmutatás. Köszönik is szépen, nem kérnek belőlünk, mert van így is elég bűntudatuk.

A gyülekezetek bibliaiskoláiban, teológiai intézményeiben szinte nincs is külön kurzus a kegyelemről, maximum be van sorozva a többi tanítás, a krisztológia, doxológia, bibliai történelem stb. közé, mint Sára Abimélek háremében a többi nő közé.  Pedig egyedül ő volt csak képes szabadságra szülni!
A legtöbb hívő és vezető számára ködös a különbség a törvény és a kegyelem között és a ködben nem csak a kegyelem, de az irgalom is elvész: „Szenvedsz? Biztos meg is érdemled. Keresd meg az átkot, a vétket, a démont és iktasd ki!”- gyakran ennyi a segítség.  

Ráadásul van az emberi szívben egy, a bűn sebéből származó mélyebb és általánosabb kiterjedtebb fertőzés, fájdalom.
A szégyen: „Méltatlan vagyok.” „Mit keresek én itt?” „Ó, de béna, de hülye, de csúnya is vagyok!” „Teljesen alkalmatlan.” „Jobb, ha elbújok.”
A szégyen az általános méltatlanság borzalmas érzése. Nem lehet konkrét bűnökhöz sem kötni. Így megbocsátást sem találunk rá.
A szégyen a kegyelem (elfogadás, jóindulat, a nekem, létezésemnek szóló öröm) hiánya miatt van.
A méltatlanság kietlen érzését még növeli is a kegyelmet nem ismerő vallás szabály- és követelmény-rendszere. Különösen azokban, akikben kicsi az affinitás az öncsalásra és a képmutatásra.
Ezt a fertőzést csak a kegyelem, Isten szeretete, elfogadása gyógyítja.
Az önmagunk elfogadását célzó tudományos tréningek sem.
A kegyelem a gyógyszer a szégyen leprájára. És semmi más.
Csak a kegyelem.

Ám a hívők közösségei védik saját látásaikat, hitvallásukat, közben a hitért folyó harcot felcseréljük kultúrharcra, a társadalom erkölcsét védő vitézkedésekre. Ebben tűnik ki igazán a kegyelem fájdalmas hiánya: Szörnyen erkölcsösnek mutatjuk magunkat, küzdünk, hogy ne házasodjanak a melegek, hogy ne legyen abortusz, hogy az erkölcsi értékeinket ne tapossa meg a világ!
Szép, szigorú és mérges emberekké válunk, közben pedig elhisszük, hogy nemes dolgokat teszünk. A gyülekezetek termelik az olyan embereket, „akik a szó legrosszabb értelmében jók.” (M.Twain)

De ki az erkölcsi igazság tulajdonosa, szerzője? Az egyház? Nem. Az erkölcs eltiprása ellen lehet szót emelni, de mit adtunk ezzel az erkölcsteleneknek?
A legnagyobb ajándéka az evangéliumnak a világ számára nem az erkölcs, hanem a kegyelem.
Amit adni tudunk, és csak mi tudunk, az a kegyelem.
Itt lenne az idő, hogy végre elhiggyük.
Hagyjuk végre abba az okoskodást a saját igazságaink merev védelmezéséért és merjük elhinni, hogy nem véges a kegyelem, nem kell nekünk porciózni, hanem végtelen.
Jut belőle nekünk és minden embernek. Osztogathatjuk. Ha sok lesz az éhes, hát szívlapáttal. Ahogy Jézus tette.
Ha ez a vágy bennünk lesz, jönni fognak a hasonló és még nagyobb dolgok, mint amiket a Mester tett.
De miért is működnének, ha gazdasági cégként, vagy erkölcsrendészetként látjuk magunkat?
A küldetésünk az evangéliumban megszerzett és átvételre kínált kegyelem hirdetése. Amikor az evangéliumról és Jézusról beszélünk, végre a kegyelem ajtaját nyissuk meg, ne az erkölcs világába léptessük és ne felekezeti börtönökbe zárjuk be az embereket!

Az evangélium bár nagyon sok, és elképzelhetetlenül jó dolgot, áldást tartalmaz a hívők számára, mégis azért jó hír, azért akkora örömhír, mert ezek a jó dolgok ingyenesek!
A „kharisz” értelmében vett kegyelemből vannak. Az örök élet, a bűnbocsánat, az Istennel való személyes kapcsolat, a gyógyulás és minden más. Ez a kegyelem.
Az evangélium mutatott rá, bizonyította be, hogy van egy világ, mégpedig a legfontosabb, és annak is a hatalmi centruma, melyben a Teremtő Isten személyesen engem szeret, örül nekem, és vágyik együtt lenni velem. Elfogadott vagyok, szeretett, teljesítmény és érdemek nélkül önmagamban, önmagamért. Pont, ahogy te is.
Minden emberi szív ez után sóvárog, akár tudja, akár nem.
Ez a kegyelem. Ezért olyan erős a kegyelem, erősebb és maradandóbb mindennél, mert a kegyelem energiája az Isten szeretete.
A kegyelem ezt az erőt, energiát szabadítja fel. Olyan táplálék, amellyel, mint Illés a két pogácsával, Isten örök jelenlétéig elfutunk.

Az evangéliumban megjelent kegyelem az ennivaló, minden ember tápláléka. Az egyháznak ezt kell fogyasztható módon tálalni, felszolgálni.  Táplálni hívőt és kóstolót kínálni a kegyelemből a hitetlennek.
A legfontosabb feladatunk. Jézus ezért mondta, hogy hirdessük, tanítsuk az evangéliumot, az Isten beszédében megmutatkozó kegyelmet.
Ha mást csinál az egyház, azt garantáltan nem képes jól csinálni.
Az erkölcsi kosz, a bűnök is gyakran automatikusan leáznak, ha belemerülünk a kegyelem vizébe, ha jól lakunk az Atya asztalánál.
Az erkölcsvédő harcban sem győzhet az egyház, csak ellenszenvessé teheti magát, ha a keresztényekről az jut az emberek eszébe: „Ezek azok, akik elítélnek, lenéznek, akik tüntetnek, írnak, felvonulnak mindenféle jogok ellen és mellett.”
Ha „győzünk” és a jog megtiltja, a hatalom pedig megbünteti az erkölcstelenségeket, az nem a mi és nem Isten győzelme lesz.
A törvény és az ítélet diadalmaskodik. Az emberi élet felett.
Az immoralitás, a vétek marad, sőt nő, mert annak az oka nem a liberális hozzáállás, hanem az eredendő bűn.
Soha nem is leszünk mi hívők, ebben sikeresek. Nem ez a dolgunk.

A kétségbeesett, bűneik, szenvedélyeik, perverzitásaik miatt kínlódó emberek mentek Jézus után, keresték Őt. Ma a legtöbb ilyen ember menekül a gyülekezeteinktől, mert a kezdeti mosolyok mögött is már az ítélkezés, a megvetés szúrós töviseit érzi.
De nem azért „jött az ember Fia, hogy elítélje, hanem hogy megmentse a világot”. Ha ítélni, kárhoztatni jött volna, hát Ő van olyan kaliber, és megmondta volna.
De megmenteni jött.

(***Lábjegyzet:
Az abortusz, a homoszexualitás, az evangélium, vagy Isten káromlása nem a rossz jogszabályok, vagy a liberalizmus miatt van, hanem az átöröklött, eredendő bűn miatt. Azt meg csak a kegyelem tudja megváltoztatni.
A kegyelmet preferáló gyülekezetekben nincs több bűn, mint a törvényt és az ítéletet előtérbe helyezőkben. Sőt. Csak az utóbbiban jobban eldugják, míg a másikban bátrabban hozzák világosságba.

A Biblia egyértelmű abban, hogy a homoszexualitás bűn, ahogyan a lopás, az emberölés, a hazugság, paráznaság is az.
A Biblia egyértelmű abban, hogy aki hisz, az nem fog elkárhozni.
A Biblia egyértelműen mondja, hogy a bűn fizetsége halál.
A Biblia egyértelműen mondja, hogy aki hisz Jézus Krisztusban igaz emberré vált, örök élete van.
A Biblia egyértelműen mondja, hogy Isten szent, és gyűlöli a bűnt.
A Biblia egyértelműen mondja, hogy Isten jó és Apa, és szereti az embert.
Lehet-e akkor egyértelmű ítéletet hozni földi nézőpontból egy ember és bűne kérdésében?
Hát mekkora kevélység kell ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy egy homoszexuális vonzódású és ebben a bűnben időnként vétkező hívő ember biztosan elkárhozik?
Mekkora kevélység kell ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy a homoszexualitás egyáltalán nem bűn, és nem számít, merthogy „gyárilag” lett az illető ilyen
Mekkora szükségünk van Isten Szellemére?
Mekkora kevélység elhinni, hogy pont nekem fogja megmutatni a tutit, akár pro akár kontra, ráadásul általános érvénnyel, vagyis hogy minden meleg és leszbikus a pokolba kerül, vagy az ellenkezőjét, hogy ezt az életmódot még támogatja is az Úr, és az intoleráns törvényeskedők csúsznak a pokolba?
Nem kéne rábízni az egészet inkább Arra, Aki lát minden összetevőt, körülményt és igazságosan dönt, mert Ő az Igazság?
Nekünk meg csinálni, amit Ő mondott: Hirdetni az igazságot.
A bűnt bűnnek, a kegyelmet kegyelemnek mondani. Ítélkezés, „tutibiztos” kinyilatkoztatások nélkül.
Jézus és az apostolok nem folytattak társadalmi, kulturális harcot az erkölcstelenség a liberális, vagy a konzervatív gyökerű immoralitás, biblia-ellenes életmód visszaszorítására, a jó erkölcsökért.
Nem tüntettek, lobbiztak politikusokkal a prostitúció, a korrupció, a nemzetekben a kultikus, templomi prostitució, az okkultizmus, a bálványimádás ellen. A férfi paráznák ellen sem, a migránsok, a konzervatív vallásos, aztán a liberális gáttalansággal szemben sem.
Nem kondicionálta Jézus sem tanítványait politikai ideológiák ellen, vagy mellettük.

Az evangéliumot hirdették a kegyelmet vitték képviselték osztották. Működött is. Nem csak az újjászületés, de a csodák is.
A társadalom-mentő és formáló kultúrharc nem látom, hogy része lenne az evangélium szolgálatának. Keresztény újságíróként, polgárként, közéleti vagy magánemberként elmondhatom a véleményemet és meg is írhatom a meleg-jogokról, az abortuszról, a megfélemlítésről, a manipulációról, de a kegyelem hirdetőjeként, Isten szolgájaként, úgy vélem, csak a kegyelem fényében. Mert ha nyíltan, haragosan kiállok ellenük, az erkölcsök, vagy akár az emberi szabadság, úgymond a „társadalom védelmében”, akkor hogyan fogja tőlem elfogadni az evangéliumot a meglátogatáskor a feminista, az abortuszpárti, a meggyőződéses bálványimádó és törvénykező, vagy a homoszexuális?
Milyen kép alakul ki benne Istenről, akinek a képviselői mi vagyunk? Eljön-e közénk? Marad-e hogy változhasson? Nagy kérdés!
Talán azért is erősödik fel a kegyelmet elutasító és a világ teljesítmény-orientáltságát gondolkodásában átvevő kereszténységben az erkölcsi- és kultúrharc a társadalomért, mert természetes közegnek érzi a kegyelem nélküli, teljesítős, könyöklős, üzletelő, kapcsolatokat használó világ játékszabályait.
Elfelejtette, hogy ő egy olyan birodalomhoz tartozik, amely nem értelmezhető a kiadás-bevétel, befektetés-profit könyvelői, üzleti logikája szerint.
Ahol nem azt kapjuk, amit megérdemlünk, ahol nem igaz, hogy „semmi nincs ingyen”, hanem minden jó ingyen van. 
Ahol nem kell „kiállni önmagunkért”, ahol nem az „lel aranyat, aki korán kel” hanem az, akinek Isten adja. Ahol nem a jó helyezkedés, nem az erőszakosság, nem a keménység és nem hízelgés, de még csak nem is a teljesítmény visz előre, hanem az Isten érthetetlen, de boldogító jóindulata, a kegyelem. )